Elkepesztoen igenytelen lesz ez az iromany, de telefonrol irok jelenleg, mert hajnal 4 van en meg geci lusta vagyok kikelni az agybol hogy orakon keresztul nyomjam a rizsat az eletemrol. Kesobb majd potolom az igenyesseget. :D Amugy majusban irtam utoljara. Rettento vicces, hogy mindig azzal kezdem a bejegyzeseimet, hogy milyen regen voltam mar itt. Sajnos nalam ez ilyen.. :) Az elmult fel evem pokol volt, nem volt semmire idom, sem energiam (foleg energiam, orulok hogy nem a pszichiatrian kotottem ki ismet) Szal megint beutott a szar. De legalabb az erettsegim jol sikerult peldaul.

Megint megpróbáltam megölni magam, mert újra kontrollálhatatlanná váltak az érzelmeim - sokadjára, inkább már nem is számolom, minek -, ezért a zártosztályra kerültem, sajnos vagy nem sajnos, már képtelen voltam elkerülni azt, hogy bezárjanak. Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat is, és talán ez volt életem egyik "legnehezebb" időszaka. Hónapokat hagytam ki emiatt, és hanyagoltam az oldalt. és minden mást is. De végre sikerült leülnöm, és megírnom. 

CheesusÚris10! Egy éves az oldal. Hihetetlen, hogy végre van egy dolog, amit egész sok ideig képes voltam / vagyok csinálni. Még ha néha el is tűnök időnként, egész sokáig jutottam ebben az egészben. És valami baromi jól esik egyébként, hogy létezik valami a világon, amit nem adtam fel egyhamar. Ez egy nagyon apró dolog, mégis valami egészen büszke vagyok magamra.  ʕ⊙ᴥ⊙ʔ

NOSZTALGIAVONATINDUL (≖ᴗ≖✿)

Amikor még kislány voltam mindig azt hittem, hogy én leszek az a tipikus menő, meg népszerű csaj az iskolában, és az élet összes létező területén sikeres leszek. Nem lesznek fiúk, akik összetörik majd a szívemet, vagy ha lesznek is fiúk az életemben, akkor én fogom összetörni a szívüket. És én leszek majd a végén mindig az, aki nyer. Nem pedig mások. 

> Kéremszépen szépreményeinket olvashatták. <

Sosem terveztem, sosem gondoltam, hogy ez leszek, aki ma vagyok. Vagy ami ma vagyok. Nem igazán találok rá kifejezést, bárhogy is keresem.. Bár ezzel szerintem minden hozzám hasonló ember így van. A gyermekkor az ember életében a legcsodálatosabb időszak. Legalább is.. annak kellene lennie. Vagy kellett volna. Nekem például kurva szarul alakult, így pedig később az életem is. Ha nem így alakult volna, akkor lehettem volna az az ember is akár, akit megálmodtam magamnak. De persze ez már késő bánat. Valahogy az idő múlásával lettem egyre inkább elbaszottabb, és egyre vészesebb. Ha létezik az a szint, amit ezen belül kilehet maxolni, szerintem én megtettem. De egy dolog vigasztal. Ennél szarabb már nem lehet, bármi is történik. Mindenre van megoldás. Ha a halál, akkor az.. Mondják sokan ugyebár. De magamat nem féltem tőle, inkább csak másokat.

Na mindegy, legyen elég ennyi a bevezetőből.. 

Sokat gondolkozom mostanában. Mindenről. Ez azért van, mert már megint túl sok időt töltök egyedül. Próbálok előretervezni, hogy mi lesz majd akkor, ha elköltözöm, hol fogok dolgozni, mennyi kiadásom lesz, és hogy  hogyan kellene alakítanom az életemet, ha sikeres akarok lenni,  és hogy mindenem meglegyen ami kell. Hogy hogyan legyek életképes ember, aki nem szorul másokra, nem hátráltat másokat, csak elvan, lélegzik, él. Nyugalmat szeretnék, teljesen alap dolgokat. Nem kérek, nem akarok ennél többet.