Amikor még kislány voltam mindig azt hittem, hogy én leszek az a tipikus menő, meg népszerű csaj az iskolában, és az élet összes létező területén sikeres leszek. Nem lesznek fiúk, akik összetörik majd a szívemet, vagy ha lesznek is fiúk az életemben, akkor én fogom összetörni a szívüket. És én leszek majd a végén mindig az, aki nyer. Nem pedig mások. 

> Kéremszépen szépreményeinket olvashatták. <

Sosem terveztem, sosem gondoltam, hogy ez leszek, aki ma vagyok. Vagy ami ma vagyok. Nem igazán találok rá kifejezést, bárhogy is keresem.. Bár ezzel szerintem minden hozzám hasonló ember így van. A gyermekkor az ember életében a legcsodálatosabb időszak. Legalább is.. annak kellene lennie. Vagy kellett volna. Nekem például kurva szarul alakult, így pedig később az életem is. Ha nem így alakult volna, akkor lehettem volna az az ember is akár, akit megálmodtam magamnak. De persze ez már késő bánat. Valahogy az idő múlásával lettem egyre inkább elbaszottabb, és egyre vészesebb. Ha létezik az a szint, amit ezen belül kilehet maxolni, szerintem én megtettem. De egy dolog vigasztal. Ennél szarabb már nem lehet, bármi is történik. Mindenre van megoldás. Ha a halál, akkor az.. Mondják sokan ugyebár. De magamat nem féltem tőle, inkább csak másokat.

Na mindegy, legyen elég ennyi a bevezetőből.. 

Tehát jártam már pszichiáternél, minden úgy alakult ahogyan gondoltam, - ezekről írtam is. Szedtem is a gyógyszereket, éldegéltem is velük egy ideig, csak nem voltak valami kellemesek a mellékhatások. Híztam is tőle, - bár ez a legkisebb gond, ezt leszarom - kegyetlen hányingerem volt tőle, és olyan voltam, mint egy sétáló hulla. Voltak érzelmeim, de annyira kevéssé éreztem őket, mintha nem is lettek volna. Mondjuk ezzel sem voltam annyira rosszban, de élet az ilyen? Meg hát az utcán körülbelül drogosnak néztek. Rohadt idiótán is éreztem magam, mert reggel 6-kor kellett kelnem, hogy lenyomjam a torkomon a 2 baszomnagy szart. Mert miért is lenne akkora az a kurva antidepresszáns, hogy egyáltalán lelehessen nyelni.. Tehát az első 2 szem reggel 6 órakor történt, az utolsó 2 szem pedig este 8-kor. Szóval szedegettem én, meg éldegéltem, jobb is lett a helyzet kicsit. Egy időre..

De aztán jöttek a bulájok. Gyógyszerekre nem ihattam, gondoltam ha egyszer nem veszem be, nem lesznek bajok. Nem is voltak, nem is történt semmi, minden egész jól alakult. Meg jobban is éreztem magam, miután abbahagytam. Nem volt hányinger, nem volt fejfájás, nem néztek drogosnak az utcán, és nem éreztem magam teljesen elmeroggyantnak, amiért rendes időhöz van kötve a bevétel. Mondom akkor próbáljuk meg nélküle..

Gondoltam, ha ennyi idő alatt nem történt baj, akkor már biztos le is állhatok velük, mert már teljesen jól érzem magamat nélkülük is. Naja. Faszt. 4 hétig nem szedtem ezt a szart, és ismételten elkezdtem ugyanazokat a meggondolatlan idiótaságokat csinálni, amiket a gyógyszer szedése előtt is. Tettem olyan dolgokat, amiket "józan" állapotomban soha nem tennék.. és persze, most joggal gondolhatjátok azt, hogy erre a betegség nem kifogás!! pedig de. Az. Mikor üres vagy legbelül, elpattan az agyad, és bármilyen faszságba belemész, hogy ne érezd azt, amit egyébként éreznél. A semmit. Ezellen bármit kész vagy megtenni, és az benne a legrosszabb, hogy meg is teszed, mert nem te irányítod magad, hanem ez a borzadály irányít téged.

Szóval tettem pár meggondolatlanul idióta dolgot. 

A kapcsolatom már egy hulladék volt ezelőtt is, mert undorító módon viselkedett velem, de ezzel még jobban ellöktem magamtól a barátomat, és írhatnék még róla, csak már semmi értelme. Tehát levezetem nektek szépen érthetően, és a lehető legrövidebben, leglényegretörőbben.

én nem szed gyógyszert 4 hétig  --->  krónikus ürességérzés következik belőle  ---> Az agy kattan, BPD aktiválódik, belemegy minden faszságba, ami szembe jön vele, és egy kicsit is izgalmas, hogy ne érezze azt, amit  ---> megcsalja a barátját mert amúgy egy faszszopó, de mivel az értékeivel szembemegy ezért csalódott magában egy hatalmasat, nem bírja elviselni. ---> de aztán rájön, hogy nem akarja akkor sem, hogy elhagyják a végén mert nem képes egyedül lenni ---> elhagyják ---> úgy dönt eztán, hogy bepótolja a 4 hét kihagyását gyógyszerektől, és beveszi a maradék 3 dobozzal ( antidepresszánsok, amik általában kómát okoznak túladagolás végett )

Aki ismeri a borderlinet, az tisztában van azzal, hogy valamennyiünk leghatalmasabb félelme az, ha elhagynak bennünket. Lehet itt szó bármelyik fontos emberről az életünkben. Főleg párkapcsolatokra terjed ez ki egyébként. Bár én sokszor felkapom a vizet olyankor is, amikor a barátaim "véletlenül" nélkülem mennek el szórakozni. Olyankor is bekattanok, csak nem olyan szinten, hogy megpróbáljam megölni magam. Azokban a helyzetekben inkább csak mérhetetlen düh van bennem, és legszívesebben elvágnám a torkát a kedves barátaimnak a szó szoros értelmében. Viszont miután lenyugodtam, bocsánatot kérek azért, hogy kikeltem magamból, és lenyugszom, átgondolom, hogy faszság volt amit műveltem, meg minden, aztán szent a béka. 

Szóval igen. Teljesen pánikba estem attól, hogy elvesztettem. Olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívemet a torkomon keresztül, és kényszerítettek volna arra, hogy ugráljak rajta. Hiába nem szeretem már, csak kötődés volt az egész. Nem változtat ezen semmit. Leírhatatlanul szörnyű érzés, főleg, hogy " a mi fajtánk " 10 milliószor intenzívebben éli meg, mint egy átlagember. Gondolom az is fájdalmas lehet, de nem láthatok bele mások fejébe szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre. Ezt már nem tudom, de nem is érdekel.

Tehát innen is szeretném megköszönni te arrogáns fasz, hogy beletaszítottál ebbe a szarba, és nem tudtál kitartani mellettem, bár hiába figyelmeztettelek a kapcsolatunk elején, hogy nem vagyok valami basic bitch, velem tényleg nehéz, és többször is gondold át, hogy szeretnél-e tőlem valamit, vagy sem. Hát szerettél volna, de képtelen voltál elviselni, és elfogadni a hülyeségeimet, amiért nem hibáztatlak, de bántanod nem lett volna muszáj, hisz több mint egy évig voltál tanúja a szenvedésemnek. De ez téged valamiért mégsem érdekelt, és most csodálkozol, hogy lefeküdtem valakivel, aki legalább értékel - nem úgy, mint te. Pedig nem kértem sokat.

Szóval örömteli mérföldkő: 2018. 05. 14-én megvolt a hatodik sikertelen öngyilkossági kísérletem. A debreceni sürgősségin tartottak bent egész éjszakára megfigyelés alatt, 2 infúziót kaptam, meg ilyen apróságok.  Kibaszott szarul voltam, életemben nem voltam még ilyen rosszul, és egyáltalán nem ajánlom senkinek SEM az öngyilkosságot, SEM pedig azt, hogy túladagoljátok az antidepresszánsokat/SSRI-ket. Hihetetlenül kellemetlen, és fájdalmas. Egy az, hogy kb 80%-ban sikertelen a végkimenetele - szerencsére -, illetve ha túléled, ami esélyes, akkor nagyon fogsz tőle szenvedni.

Nagyobb bajom nem lett még úgy sem, hogy hazudtam, illetve sikerült elkerülnöm azt is, hogy bent tartsanak a zártosztályon pár apróbb hazugsággal, szóval még ha nem is lett happy end a sztori vége, legalább nem a zártról írok. 

Azóta még szarabbul vagyok egyébiránt, de már nem merem megkockáztatni azt, hogy anyám a hányásomban félig megdögölve találjon rám az ágyamban. Meg már magyarázkodni sincs kedvem, ha túlélem. 

A végére itt egy geci aranyos reletable kép, ami talán kompenzálja a negatív hangulatot, amit aktuálisan sikerült ideteremtenem.