Sokat gondolkozom mostanában. Mindenről. Ez azért van, mert már megint túl sok időt töltök egyedül. Próbálok előretervezni, hogy mi lesz majd akkor, ha elköltözöm, hol fogok dolgozni, mennyi kiadásom lesz, és hogy  hogyan kellene alakítanom az életemet, ha sikeres akarok lenni,  és hogy mindenem meglegyen ami kell. Hogy hogyan legyek életképes ember, aki nem szorul másokra, nem hátráltat másokat, csak elvan, lélegzik, él. Nyugalmat szeretnék, teljesen alap dolgokat. Nem kérek, nem akarok ennél többet. 

De ott van az is, hogy tényleg ennyi az élet?

Ha szerencséd van beleszületsz egy tök átlagos családba. Szeretetet annyit kapsz, amennyi pont szükséges/kell.  Lehet, hogy tárgyakkal nem halmoznak el, de azért abból is van elég. Megvan mindened, a nulláról indulsz, nem pedig a mínuszról. Nem szenvedsz hiányt semmiben sem. Óvodába jársz, nincs körülötted az összes kisgyerek, de nem is kell, hogy körülötted legyen, mert az a 2 akivel tök jól eljátszogattok, mindig a közeledben van. Ennél többre valószínűleg nem is vágysz. Hazaérsz, rajzolgatsz, mesét nézel, kiszínezed az óvodából kapott színeződet. Feladatokat oldasz meg, ha éppen olyan kedved van. A lényeg, hogy minden oké. Aztán nem sokkal később iskolában találod magad. Tanulgatsz, otthon  valószínűleg segítenek neked, nem vagy kiváló tanuló, de az erős hármast, vagy gyenge négyest mindig kipréseled magadból. 1-2 tantárgy az erősséged, van gyengeséged is, de ezzel sincs semmi baj. Ez így van rendjén. Pont annyit várnak el tőled, amennyit el kell. És ez így tökéletes is. Van 1-2 barátod, akire számíthatsz, plusz ott a család is. Hamarosan döntés elé állítanak. Merre menj tovább? Mi szeretnél lenni? Hozd meg életed egyik legmeghatározóbb döntését másfél, vagy két év alatt. Meghozod, mert meg kell. Lassan eljön a középiskola. Megtapasztalod, hogy vannak balesetből keletkezett emberek, vagy legalábbis ahhoz hasonló lények. Hátbaszúrnak, első nagy szerelmi csalódás, de ez is tök okés, mert átlagos vagy. Erre ha szükség van, ha nincs, meg kell tapasztalnod, át kell élned. Időközben történnek veled rossz, és jó dolgok is. Aztán leérettségizel, elvégzel mindent, amire szükséged van, és belépsz a nagybetűs életbe. Kutakodsz az albérletek között, lakhatást keresel. Közben elkezdesz dolgozni, hogy legyen miből élned. Ezt követően pár évvel később pedig.. 

- Dolgozol.
- Dolgozol.
- Dolgozol.
- Dolgozol.
- Dolgozol.
- Hétvége.
< Repeat. >

Karrier megyeget, van házad, nem döglesz éhen. Barátok? Ők hol vannak? Ki tudja? Te dolgoztál. Megvettél magadnak mindent, megvan mindened. Nem kellene panaszkodnod. Nincs miért, nem? Végülis.. Mikor láttad utoljára a napfelkeltét? Mikor vettél úgy utoljára levegőt, hogy élvezted? Mikor lazítottál utoljára úgy, hogy nem azon gondolkoztál közben, miből fizeted majd ki a villanyszámlát? Mikor volt utoljára elég időd arra, hogy önmagad lehess? Mikor voltál utoljára olyan emberek között, akikkel szerettél együtt lenni? Mikor érezted magad utoljára boldognak? Mikor? 

És az élet tényleg ennyi lenne? Gyerekként befognak robotra, szinteket állítanak eléd, amiket el kell érned, különben 15 év múlva hajléktalan leszel. Nem számít, hogy te bármiben is tehetséges vagy esetleg, meg kell tenned, mert ez számít. Más nem. Nem számít, hogy beledöglesz a boldogtalanságba, nem kapsz levegőt az idegtől, hogy beleroskadsz AZ ÉLETBE, hogy nem bírod már tovább. 

Szüless meg, tanulj, dolgozz, dolgozz, aztán körülbelül 60 éves korodra talán megtapasztalhatod azokat a dolgokat, amiket 20 évesen mondjuk nem tudtál, mert lekötötték a figyelmedet az olyan dolgok, amik kurvára nem relevánsak. És miért nem azok? Mert halálod napján, mikor lepereg előtted az a bizonyos film, rohadtul nem az fog számítani, hogy mennyi pénz volt a bankszámládon. Hogy volt egy iPhone8-ad, hogy volt egy okostv-d. Az fog számítani, hogy volt-e elég időd. Hogy volt-e elég időd mindenre, ami igazán fontos. Család, barátok, bármi, ami boldogságot hoz rád. Mert az egyetlen dolog ami halálod napján számítani fog, azok az emlékek, amiket összehoztál. 

És nagyon elszomorító, hogy ez így működik. Fel kell adnunk szinte mindent azért, hogy ne haljunk éhen. Hogy olyan tárgyaink legyenek, amiknek 2 másodpercig örülünk csak. 

Én személy szerint nem így akarom leélni az életem, de sajnos ebből a körből senki sem szakadhat ki. Hazudhatunk magunknak, hogy mi nem ilyenek vagyunk, kivételesek vagyunk. De ebből a szempontból szinte mindenkinek ilyen az élete. Megszületsz, dolgozol, öreg vagy, meghalsz. Egyáltalán nincs IDŐNK értékelni azokat a dolgokat, amik tényleg csodálatosak. A mindennapok szürkesége átragad rájuk is. Gyűlöljük az esőt, a napsütést. A levegővétel berögződött, egyáltalán nem értékeljük az enyhítő sóhajt, semmit. Pedig ezeknek az egyszerű dolgoknak fogunk örülni akkor, ha lejár az időnk. 

A kórházi ágyon fekszel. Az utolsó óráidat töltöd. Megkérdezik tőled, hogy elégedett vagy-e azzal az élettel, amit éltél. Volt-e elég időd mindenre? 

Mit válaszolnál erre?