Megint megpróbáltam megölni magam, mert újra kontrollálhatatlanná váltak az érzelmeim - sokadjára, inkább már nem is számolom, minek -, ezért a zártosztályra kerültem, sajnos vagy nem sajnos, már képtelen voltam elkerülni azt, hogy bezárjanak. Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat is, és talán ez volt életem egyik "legnehezebb" időszaka. Hónapokat hagytam ki emiatt, és hanyagoltam az oldalt. és minden mást is. De végre sikerült leülnöm, és megírnom. 

Emlékszem, hogy semmi különös nem történt, ami lehozott volna az életről mielőtt túladagoltam magam, csak szimplán úgy éreztem, hogy már nem kellene itt lennem és legyen ennek az egésznek vége, mert mindenkinek jobb lesz nélkülem, engem meg aztán kurvára nem érdekel, hogy élek-e vagy halok. Csak ha már az ember nem akar mit kezdeni az életével, akkor minek éljen? Nagyjából annyival tudnám leírni a nézeteimet erről az egészről, - lehet kicsit nyers, meg nyilván nem hagynám a környezetemből senkinek, hogy meghaljon ha tudok segíteni, de - ha már életben vagy akkor csináld rendesen, ne csak létezz és szívd a levegőt mások elől, kezdj magaddal valamit, hogy lehess valaki. A 0-24 ágybanfekvésnek és sírásnak semmi értelme nincs, és ha csak erre vagy képes, akkor mindenképpen tegyél ellene valamit. Az hogy ez az öngyilkosság, vagy egy teljesértékű élet, már csak rajtad múlik. Én akkoriban úgy gondoltam, hogy mivel nincs erőm(?) sem lehetőségem(?) a talpamra állni és tenni valami produktívat, ezért az öngyilkosságot választom, mert nem akarok élőhalott lenni. Azt akartam, hogy történjen valami, és úgy gondoltam, hogy csak erre vagyok képes, és mivel már minden elveszett, és nincs semmim, ezért vesztenivalóm sincs. Szóval biztosra akartam menni, ezért megtettem minden tőlem telhetőt, hogy a végén ne keljek fel. Nyilván nem sikerült. :D

1 doboz xanaxot vettem be, és alkoholt ittam rá. Egy ilyen túladagolás úgy néz ki, hogy ha az orvos kérdez, te válaszolsz, beszélgetsz, abban a "pillanatban" észnél vagy, beszélgethetsz bárkivel, tudod is, hogy mit beszélsz, hogy kinek beszélsz, viszont a felszívódástól kezdve a szervezet kitisztulásáig lófaszra nem fogsz emlékezni. Ezt hívják anterográd amnéziának.

Szóval elég sok dolog kiesett, de elvileg megtörtént minden vizsgálat, a detoxikálót is megjártam, meg is fürdettek. (Ilyenkor vagyok hálás azért, hogy nem emlékszem.) Aztán befektettek a sürgősségire, ahol levettek rólam mindent amit csak lehetett, még a nyakláncomat is, nehogy felakasszam magam vele. ( ?????? ezen beszartam amúgy ) 7 órát feküdtem ott. Nem igazán voltam magamnál az első 4-5 órában, csak aludtam, szóval nem volt valami nagy szenvedés. Egy lány szintén ott feküdt velem a kórteremben, én pedig fasz se tudja miért de fontosnak éreztem, hogy foglalkozzak vele mert egy kibaszott szentlélek vagyok, és még kiütve is megpróbálok segíteni mindenkinek. :D Szóval beszélgettem vele egy kicsit, és kiderült, hogy elvesztette a munkáját, az élettársa elhagyta, meg ilyesmik. De később már nem igazán láttam sehol, szóval gondolom kiengedték, mert egyébként nagyon haza szeretett volna menni a macskája miatt, merthogy egyedül van. Kicsit miafasz, szegény lány biztos nem gondolt bele jobban a dolgokba, mert ha meghalt volna, akkor mi a tosz lett volna csóri macskával. :D Csendben megítéltem, hogy nekem már nincs ott semmi dolgom, aztán instant megittam 20 liter vizet a 7 óra alatt. Fogalmam sincs miért, talán azért, mert egyébként cigizek, és kellett valami más ( kényszercselekvés ) a cigi helyett, esetleg kiszáradtam, ötletem sincs. Aztán egyszercsak szóltak, hogy menjek, mert zsa ibizára. Faszt, elindultunk a zárt felé. 

Ez az az emlékfoszlány, ami leginkább megmaradt bennem, és a legrosszabb volt az összes közül. Egy sötét, lelakott, rendesen horrorfilmbe illő folyosón kellett végigmennem, amitől instant elkapott a sírás, és amikor megláttam a szüleimet a másik oldalon állni, na ott már nem bírtam visszatartani, úgy bőgtem mint egy 5 éves kisgyerek. Mindketten elsírták magukat, mert elég szar látvány lehettem, ezt mondták is nekem később. Meg ki az, aki a szívesen nézi, hogy a gyerekét leszedálva, egy valamit alig takaró rongyban cipelik végig egy low quality undorító folyosón? Meg hát maga a helyzet sem volt valami kellemes tapasztalat.. Anyám kiakadt, és megmondta, hogy nem hagyják, hogy ott maradjak, ha kell jön az ügyvéd, bármi ami csak kell, de nem fogok ott maradni. Ez a kiakadás főleg azért volt, mert az emberek konkrétan egymás haját tépték a folyosón, üvöltöztek, lopkodtak egymástól, szóval mint valami kibaszott állatkertben. Ne értsetek félre, én egyáltalán nem ítélkezem senki felett, és lehet, hogy mentális beteg vagyok, és elbaszott vagyok, de én sem gondoltam, hogy az a hely segíthetne a "gyógyulásban". Nem vártam, és nem is számítottam Four Seasons hotel élményekre, de ez nekem is túl sok volt, főleg ebben a helyzetben. 

Egy éjszakára tartottak bent igazából, mert akkor haza már nem mehettem, de legalább édesanyám bent maradt velem, így kimehettünk cigizni is, beszélgettünk, meg minden. Nem voltam egyedül. Viszont azalatt az egy éjszaka alatt is rendesen szétgyógyszerezték az agyamat. Jött a nővér, hozta a gyógyszereket, be is vettem mind a hármat, négyet, fogalmam sincs már, aztán 5 perc múlva már a világomról sem tudtam. Konkrétan majdnem belefulladtam a kajámba, és pisilni is képtelen voltam kimenni, majdnem elestem és majdnem bekúrtam a fejemet a kiálló mosdókagylóba, az lett volna az igazi sikersztori, még a végén rámragasztották volna, hogy direkt történt.. :D Másnap reggel elmondták, hogy 2 meghallgatás(?) is lesz az orvosok részéről, amikoris eldöntik, hogy hazaengednek-e, vagy sem. Nyilván sikerült elmagyaráznom az orvosoknak, hogy életképes vagyok még valamennyire asszem, úgyhogy elhitték, és kiengedtek. Aztán azóta meg itt vagyok. Mielőtt kijöttem volna elosztogattam egy féldoboz cigit az ottlévő betegeknek, szóval megérte!

Miután ez az egész szar lement, sokat voltam a családommal, végre felfogták, hogy nem egy apró dologról van itt szó. Congrats végül is, mert évekbe telt, és ez kellett hozzá, ami elég szomorú, de legalább pozitív kimenetele is lett a dolognak. Sokkal normálisabban viselkednek velem azóta, szóval ha más miatt nem is, de ezért megérte. 

Egyébként nem bánok semmit, csak azt,  hogy a szüleimnek így kellett látnia. Hiába kellett nagyon sok szaron keresztül mennem miattuk, és hiába okoztak nekem rohadt sok fájdalmat, amiért valószínűleg borderline lettem, de soha nem akartam őket bántani, vagy bárkit, aki szeret engem. Vagy legalábbis nem akartam szembenézni a fájdalmukkal. 

Az egyetlen dolog amit megígérhetek magamnak, hogy ez volt az utolsó ilyen eset, ( ennek már több hónapja egyébként ) és teljes mértékben elengedtem az öngyilkosság gondolatát. Azóta rendben vagyok, és hiába vannak rosszabb, vagy nagyon rossz napjaim, igyekszem kontrollálni az érzelmeimet, jobban lenni, és segíteni azoknak, akik szintén ezzel, vagy bármilyen hasonló nehézséggel küzdenek. Mert soha nem szabad feladni. Mindig van valami, amibe lehet kapaszkodni, és kell is. 

Azóta is megvannak a céljaim, és bár vannak ilyen apró kilengések, amik kicsit lelassítanak, vagy elbizonytalanítanak, de senki sem tökéletes. Én sem, még mindig ugyanúgy bpd-m van, és igen is szoktam magam olyan rosszul érezni, hogy a falat kaparom, de ki kell tartani, és menni kell előre. Akármilyen rossz is történik, ehhez a nézethez mindig visszatérek, és ez ad erőt mindenhez.