Nagyon gáz majdnem minden bejegyzést azzal kezdeni amúgy, hogy sori, amiért eltűntem megint mert ezért meg azért, de megint sikerült ezzel elkezdenem, úgyhogy talán van ami sosem változik.. :D A lényeg az, hogy egyébként nagyon - nagyon sok dolog történt velem az elmúlt időben, de hazudnék ha azt mondanám, hogy ezért nem voltam aktív. Inkább csak azért, mert rohadt lusta voltam, sokszor élni sincs erőm csak úgy merő balfaszságból, de egyébként minden rendben van. Ez csak egy ilyen szösszenetes helyzetjelentés amúgy arról, hogy mi történik velem, és mit szeretnék kezdeni a jövőben az oldallal. Egyébként szeretném megköszönni még mindig, hogy ennyien olvastok, és írtok, már két éve magyarázom lassan, hogy nem ezért kezdtem bele ebbe a dologba, de mindig nagyon jó érzés látni, hogy ennyi embert érdekel az, amit írok. Szóval köszönöm szépen, hogy az inaktivitásom ellenére is olvastok. Sokat jelent nekem, mert ez az oldal egy azon dolgok közül, amiket nem adtam fel. És őszintén nem bővelkedem ezekben, szóval.

Az embert elhagyják, az ember elhagy másokat. A világ legtermészetesebb dolga, mi mégis annyira kezeljük rosszul ezt, amennyire csak lehetséges. Amint kiderül, hogy a valaha volt hozzánk leginkább közelálló ember már nem szeretne tőlünk semmit  - bizonyos okok miatt - mi összetörünk, elveszítjük a bizalmunkat mások iránt, és elkezdjük utálni magunkat, miközben abszurd, és irreális következtetéseket vonunk le saját magunkkal kapcsolatban. Mint például " elhagyott, tehát szerethetetlen vagyok. " Az elengedés, a természetes szelekció az élet része. Meg kell tanulnod kezelni, ha elhagynak, és fel kell dolgoznod, különben egész hátralévő életedben egy érzelmi roncs leszel, egy szeretetkurva, aki mindig mások után sír - 0 önbizalommal, hiszen ez a viselkedésmód ezt vonja maga után. _{- egy megvilágosodott, valaha volt kapcsolatfüggő borderline szavai -}

,, Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. "

Amikor még kislány voltam mindig azt hittem, hogy én leszek az a tipikus menő, meg népszerű csaj az iskolában, és az élet összes létező területén sikeres leszek. Nem lesznek fiúk, akik összetörik majd a szívemet, vagy ha lesznek is fiúk az életemben, akkor én fogom összetörni a szívüket. És én leszek majd a végén mindig az, aki nyer. Nem pedig mások. 

> Kéremszépen szépreményeinket olvashatták. <

Sosem terveztem, sosem gondoltam, hogy ez leszek, aki ma vagyok. Vagy ami ma vagyok. Nem igazán találok rá kifejezést, bárhogy is keresem.. Bár ezzel szerintem minden hozzám hasonló ember így van. A gyermekkor az ember életében a legcsodálatosabb időszak. Legalább is.. annak kellene lennie. Vagy kellett volna. Nekem például kurva szarul alakult, így pedig később az életem is. Ha nem így alakult volna, akkor lehettem volna az az ember is akár, akit megálmodtam magamnak. De persze ez már késő bánat. Valahogy az idő múlásával lettem egyre inkább elbaszottabb, és egyre vészesebb. Ha létezik az a szint, amit ezen belül kilehet maxolni, szerintem én megtettem. De egy dolog vigasztal. Ennél szarabb már nem lehet, bármi is történik. Mindenre van megoldás. Ha a halál, akkor az.. Mondják sokan ugyebár. De magamat nem féltem tőle, inkább csak másokat.

Na mindegy, legyen elég ennyi a bevezetőből.. 

Sajnos nagyon sokan esünk bele abba a hibába, hogy olyan embereket engedünk be az életünkbe, akiket soha sem kellett volna. Az, hogy szerelmesek leszünk a végén, már csak hab a tortán. 

Nem is olyan rég írtam a saját szemszögemből a szerelemről egy bejegyzést, kicsit kötelességemnek érzem, hogy promózzam, ha már megint szerelem, meg párkapcsolatok. Sőt, mi több, már ott előre jeleztem, hogy írni fogok az árnyoldaláról is. < bejegyzés >

Ha érdekel, akkor kattints. Ha pedig már olvastad, akkor folytasd nyugodtan az olvasást.