Nagyon sokszor hangoztatom, hogy mennyire "szerelmem" a zene, és hogy mennyit jelent nekem. Azok, akik visszatérő olvasók talán nem is lepődnek meg ezen az apró kis ténymorzsán.

Mit tesz az ember, ha szentimentális érzelmek kezdenek eluralkodni a testén, a lelkén, és az egész lényén? A legtöbb egyén talán a zenével orvosolja a helyzetét. Büszkén jelentem ki, hogy én is közéjük tartozom. Esetemben ilyenkor becsúszik pár Balázs Fecó, Máté Péter, és Cserháti Zsuzsa dal. Ők valahogyan tökéletesen kitöltik azt a picinyke űrt, ami a szürke és üres hétköznapok végeredményeként foglalja el helyét bennem. 

A bejegyzés megírásában az a jelenség inspirált, amit ezektől az előadóktól kaptam szimplán azzal, hogy hallgattam a műveiket.

Rossz szokásomhoz híven, mint valami elbaszott, bejegyzetlen éjszakai teremtmény, mindig este 8-kor csiripelek. A miértje kicsit sem egyszerű, és nem mellesleg egy teljesen másik történet.  Amint felébredek, elindulok a már bevett dohányzókörutamra, hogy életképessé váljak. Ha ritkán van ilyen, akkor az még elviselhető normális tudatállapottal, de ha gyakran jelentkezik az ilyesmi egy ember életében, olyankor bizony van szomorúság, van szentimentálé <harmincipszilon!>, és előfordul minden, ami borús. 

11 éves koromban hallottam először Balázs Fecó, és Máté Péter műveit. 11 éves kis szarzsák lévén utáltam, mert azért egy Máté Péter nem egyenlő egy Keshával, vagy egy Beyoncével, nálam meg akkor ez volt a menő, érthető. 

Viszont most, hogy eltelt hat teljes év, nyilvánvalóan mindent máshogyan látok. Történetesen ezt is. Illetve sikerült rájönnöm arra az egyszerű tényre is, hogy  az igazi értékek bizonyos lelkiérettséget megkövetelnek maguknak. 

Amikor ezeket a számokat hallgatom többnyire nyugalmat érzek, és hatalmas tiszteletet az előadók irányába.  Különlegesek, és kész. Egyébként a "miért?" kérdés jogos ilyenkor, hiszen nem mindenki érti meg ezt, és ha meg is érti, nem mindenki láthatja ezt ugyanígy. 

Szóval számomra azért nagyon különlegesek ezek az emberek, mert hihetetlen, hogy milyen könnyedséggel képesek kitárulkozni egy egész ország előtt, és hogy milyen hihetetlenül ügyesen képesek megfogalmazni az érzelmeiket. < Azért az előadásmód sem könyvelhető el rossznak. >

És amit ezek az emberek hordoznak, sugároznak, közvetítenek, az mind érték. Mind - mind gyönyörű, egészséges, csodálatos érték. 

Ez pedig én vagyok, egy " Régi-magyar-klasszikusok-kúra" után, ay bith. 

Felmerülhet a kérdés, hogy ha ők tényleg ilyen csodás, értékekkel teli előadók, akkor mégis miért kezdenek el elhalványulni? Már nem csak a zeneiéletben, hanem úgy a közéletben is, meg úgy akárhol. Mert logikus, hogy akit már egyszer megismertek, és tényleg nagyon jó, ő az igazán felejthetetlen, és ő számít valakinek, valaminek. 

Tehát amit már tudunk az az, hogy ezek az előadók elég érzelmesek, eléggé életszagú dolgokat kreálnak, meg olyanokat, amikre megérné emlékezni. 

De az a helyzet, hogy. 

2017-re lazán kiment a divatból az érzelem, az érzelmesség. Sehol egy szemernyi, vagy csak nagyon elvétve. Ez a helyzet. Ma már kurva gáz vagy, ha te azt vallod, hogy érzelmes ember vagy. A többiek szemében pontosan ekkor válsz gyengévé, féreggé. Nem. Menő. Szégyen. Szánalmas. Ennyi. Ez a közvélemény, ez a mai társadalom. Kivételt képez ezalól az a párszáz fiatal, és az idősödő embertársaink, akiknek még sikerült rendesen felnőnie. Ők nőttek fel ezeken az előadókon, és még sok más finomságon. 

És ez nem csak arra válasz, hogy miért nem felkapottak már, hogy miért nem értékelik őket. Ez arra az egyszerű kérdésre is válasz, hogy miért elbaszott a mai generáció. Főleg azért, mert sokan azt az elvet hirdetik, hogy érzelmesnek lenni szar, az a jó, ha van pénzed, meg sok nőd, meg a nődet tekintsd tárgynak, akkor leszel igazi férfi. Nők esetében meg csak annyi, hogy legyen sok szép táskád, cipőd, valami helyes palid, gengszter rajos repmuzsika, ilyesmik. 

A végére tehát csak eljutottam odáig, hogy levonjam a következtetést, miszerint:

Nem menő manapság az érték, csak nagyon kevés embernél. 

Nem véletlenül van az, hogy az idősebbek még anno egy rendes világban nőttek fel mert akkor még valódi dolgokkal voltak körbevéve minden téren, nem pedig a szarokkal. 

Feltűnt valaki egy ilyennel: 

És onnantól kezdve minden egyes dolog ami számít, értékes, háttérbe is szorult. 

De napokig lehetne boncolgatni, hogy mi a szar van veled Magyarország fiatalabb rétege, csak az igazi kérdés az, hogy megéri-e? 

Nyilván nem, tehát inkább csak ismerjük el azokat a dolgokat, amik tényleg megérdemlik az elismerést.