Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy az oldal helyretétele, a sok felesleges / érdektelen bejegyzés után jobban járnék azzal, ha az igazán fontos témákat kezdeném el veletek / előttetek jobban boncolgatni. Nagyon sokan elkerülik az ehhez hasonló tartalmakat, hiszen az emberek tökéletesen elvannak a saját kis komfortzónáikban. Sajnos az élet nem csak pozitív dolgokból áll, és nagyon sok személy vesztette már életét szimplán azért, mert inkább tudomást sem vettünk a problémáiról. Senki sem szeret szembesülni a ténnyel, hogy bármikor gondolataink és tévképzeteink rabjává válhatunk, ami akár aztán könnyen az életünkbe is kerülhet. Ezalól senki sem kivétel sajnos. 

,, A gondolat olyan, mint egy vírus. Ragályos és kiirthatatlan. Az ötletmagból kifejlődött kész gondolat meghatároz téged, vagy elpusztít. "

- Idézet az Eredet című filmből.  
 

 Mi is a depresszió valójában?

A depresszió olyan tartósan fennálló, rosszkedvű, szomorú, fáradt állapot, amelyben a világ kietlennek, a nehézségek leküzdhetetlennek tűnnek. A depresszió nagy szenvedés a betegnek, és a környezetének is. Ez a hangulatzavar nagyban befolyásolja a beteg étvágyát, alvását, munkaképességét, a személyes kapcsolatait, az életről alkotott felfogását. <lelkititkaink>

 A depresszió típusai

Sajnos a depresszió több alakot is ölthet, hiszen nagyon összetett mentális betegségről beszélünk. Vannak sokkal inkább súlyosabbak, és kevésbé súlyosabbak is. Tudatosulni szeretnél róluk, akkor kattints. >> A depresszió típusai <<

 

Ember, szólj hozzá..

És most térjünk át a személyes tapasztalatokra / szemléletre, hogy ne legyen ennyire hivatalos. :) Hiszen az eddigi tartalmakat, amiket megosztottam veletek bárhol megtalálhatjátok. Ezt a bejegyzést nem csak azért írtam meg, hogy megismerjétek ezt a betegséget. A legelső célom ezzel szimplán az, hogy aki idetéved - és küzd ezzel a mentális problémával, vagy bármely hozzátartozójának szeretne segíteni, de fogalma sincs hogyan kellene - segíthessek neki. Csak egy tizenhét éves gimnazista lány vagyok, de sajnos volt lehetőségem teljesen kiismerni, átélni, premierplán elsősorból végignézni, és végigszenvedni ezt a rettenthetetlen nagy szart, amit szavakkal kifejezni teljességgel lehetetlen. Igen, szenvedtem depresszióban pár évig, és igen tudom, hogy szomorú, hiszen még csak felnőttnek sem számítok a magam kis tizenhét évével.  Sajnos az életem idáig sosem ment úgy, ahogyan kellett volna. Nem volt gyerekkorom, nem voltak barátaim, a családom pedig egy külön történet. A lényeg az, hogy tökéletes céltábla voltam pár évvel ezelőtt a többi gyereknek a súlyom miatt, a családiéletem káosz volt, sosem volt elég a pénz semmire, ez pedig folyamatos veszekedéseket robbantott ki itthon, a többibe pedig ha lehet, már nem is mennék bele. Iszonyatosan rossz dolgokon kellett keresztül mennem az elmúlt években, és sajnos már egy - két öngyilkossági kísérleten is túlvagyok, amire viszont rohadtul nem vagyok büszke, de akkoriban - 15 évesen - ez tűnt a legjobb megoldásnak. ( Ugye élete során az ember követ el orbitális faszságokat, hát ez volt az enyém. ) Emlékszem arra a napra, amikor felébredtem - és mintha belémbaszott volna egy ominózus villám. És valamiért nem láttam már úgy a világot, ahogyan azelőtt, és nem tudtam megmagyarázni azt az érzést, ami akkor kitöltötte az egész testemet tetőtől - talpig. Az első gondolatom az volt, hogy mi történik velem? Mi a baj velem? Miért jut eszembe ennyi negatív dolog? Mi történt hirtelen? Mit rontottam el? Évekig fogalmam sem volt arról, hogy miért jár 0-24 az a fejemben, hogy megakarok halni, hogy senki sem szeret, egy senki vagyok, egy utolsó kis kibaszott porszem, akinek semmi tehetsége nincs semmihez, aki semmit nem ér - vagy ha ér is valamit, akkor 101% kevesebbet, mint a többiek. Haragudtam magamra, amiért nem voltam elég szép / elég okos / elég jó / elég vékony, a családomra, amiért nem vették észre ami történik velem, és amikor már észrevették sem akarták tudomásul venni - hiszen az rohadtul kellemetlen lett volna a szülői egónak. Mert depressziós gyerek = szarszülő. ( Ez csak az esetek 60%-ban igaz. ) és az egész világra, mert kurvára gyűlöltam az embereket, amiért hányinger dolgokat tettek velem, amiért porig aláztak - és örökre elásták az önbecsülésemet. Igazságtalannak tartottam, hogy pont nekem kell ezeket átélnem, hogy miért pont én érzem magam a világ legundorítóbb lényének. Nagyvonalakban. Azután a nap után minden egyes azt követő ébredés lassú, elnyújtott kínzás volt számomra. Ha hajnalban ( nem éjszaka, hajnalban! ) sikerült nagynehezen elaludnom, reggel úgy ébredtem 2óra alvás után, mintha a mellkasomat tíz tonnás súlyok nyomnák, a levegővétel is nehezemre esett, volt, hogy 2napig fel sem keltem az ágyból. Nem ettem, nem ittam, nem fürödtem, nem fésülködtem, egyszerűen nem volt erőm élni. Olyankor voltam magamhoz képest is jókedvű, mikor ezekre a mindennapi teendőkre nagynehezen sikerült rávennem magam. Az iskolát elhanyagoltam, romlottak a jegyeim, barátaim nem voltak, aki keresett azt pedig ellöktem magamtól.  8. év  végén sajnos nem vettek fel oda, ahová menni szerettem volna - és ez is egy hatalmas mélypont volt számomra. Az addigiaknál is jobban haragudtam magamra, mivel a tanulás egyébként mindig is fontos volt. Csak ha az ember depressziós, akkor levegővételért is ostorozza magát, nemhogy ötösöket vadásszak baszdmeg napnyugtakor az iskolapadban. Xanaxon éltem, és mikor a pont felkerült az i-re, már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább - túladagoltam magam. Ha letelt volna pár óra, és senki nem veszi észre akkor, hogy mit csináltam, ma már nem írnám meg nektek ezt a posztot. 15 éves koromig úgy éltem, hogy egyáltalán közöm nem volt az élethez. Gyógyszereken éltem, alkoholistákat megszégyenítően alkoholizáltam, minden lehetséges módon pusztítottam magam. Igen, tudom, kibaszottul szomorú, én is sajnálnám valószínűleg, ha más mesélné nekem ugyanezt a történetet, de az igazság az, hogy nekem semmi szükségem sajnálatra. Kinőttem az ilyesmiből egy ideje. És most sem azért osztom meg ezt veletek, hogy sajnáljatok. Szimplán csak azért, hogy elmondjam a szentbeszédem előtt, hogy tökéletesen megértem mindazt, amin most keresztül mész, vagy amin egy ismerősöd/családtagod/barátod/barátnőd keresztül megy. Mert nekem is kijárt a jóból. 
 

Kiút? Hogyan? 

Megszámlálhatatlan könnycseppbe, véralapú izzadtságba, és rohadt sok időre volt szükségem ahhoz, hogy túljussak mindezen. Igen, kilehet jönni a legszarabb helyzetekből is, ha elég erőt veszel magadon. De miért tartott ez évekig? Egyszerűen azért, mert a fos hiába fos, legalább jó meleg. A legszarabb helyzetekben is elkényelmesedhetsz, és változtatni  aztán megváltozni onnantól a legnehezebb. Ez sem megy egyik napról a másikra. Én ott basztam el - talán -, hogy sosem kértem segítséget senkitől, mert azt gondoltam - majd én megoldom. Lehet, hogy a saját szar módszeremmel, de megoldom. Az is egy megoldás, ha megölöd magad. Nem? Ez nem opció. Nem teheted meg azt, hogy a halálba menekülsz: sem a családoddal, sem a barátaiddal - de főleg magaddal nem. Őszintén hiszem, hogy mindenki megszületett valamiért, és érdemes itt lennie. Mindenkinek megadatik az, hogy éljen az élet lehetőségeivel. Tanulj nyelveket, zabáld magad halomra, menj el túrázni, tanulj (meratudáshatalom!), élj a hobbidnak, élj a céljaidnak, szerezz barátokat, ismerkedj, csalódj, szeress, bízz, ne bízz, akármi. De éld túl, mert ha nekem sikerült, akkor bárkinek fog. Minden egyes dolog, amit felhozol mentségedre válaszként arra, hogy " Miért nem változtatsz? " Az mind csak kifogás.  Az élet nem csak szülőkből áll - akik nem mutatják ki feléd a szeretetüket. Az élet nem csak barátokból áll - akik elhagynak. Az élet nem csak párkapcsolatokból áll - ahol megcsalnak. Az élet nem egy kizárólag negatív sorozat. Ha létezik rossz,akkor ott van mögötte a jó is. Neked csak türelmesnek kell lenned, kitartónak, és magabiztosnak. Vedd észre az értékeid, találd meg miben vagy jó, vagy ha esetleg semmiben ahogy én - akkor keress valamit amiben szar vagy, de később jó leszel. Ismerd meg önmagad, mert amit most hiszel - hogy te az vagy, az nem te vagy. Az a betegséged. Szóval ismerd meg azt, aki vagy.  Tűzz ki célokat, amikért érdemes lesz élned. És dolgozz meg értük. Esetleg teremts magadnak új környezetet, vedd körbe magad olyan emberekkel, akik szeretnek téged. Ha jelenleg nincs ilyen, akkor ismerkedj.

Az én sztorim szimplán annyi, hogy megismertem egy embert 2013 nyarán, aki ráébresztett a dolgokra - és bár érzelmileg támogatást nyújtott, a megoldásról fogalma sem volt, mivel ő is ebben szenvedett. Viszont a mai napig nagyon szeretem.

A második ember, akivel összedobott az élet az a jelenlegi egyik legjobb fiúbarátom. Ő talán szarabbakon is keresztülment, mint én - vagy az ismerőseim 99%-a. Mégis jelenleg egy nagyon tehetséges testépítő, egy nagyon motiváló személyiség. Legalábbis számomra. Kellően lebaszott, felnyitotta a szememet. 

Viszon amit így a végére hozzáfűznék, és hihetetlenül fontos:

- A barátaid, a családod, senki sem tudja megoldani helyetted a saját problémáidat, akármennyire is ijesztően, és rosszul hangzik. 
- Támogathatnak téged, szerethetnek - ezzel is segítve téged a  folyamatban lévő változásban, de annál többet sajnos nem tehetenek, minthogy éreztetik veled azt, hogy igenis fontos vagy nekik. 
- Nagyon sok kitartásra lesz szükséged, talán évekbe is beletelhet, de a végén mindenki rájön, hogy végülis megéri. 
- A benned lévő űrt ne próbáld meg pótolni párkapcsolatokkal, káros dolgokkal, mert ideig óráig megoldás, de hosszútávon mégjobban beleőrül az ember. Szimpla tapasztalat, nekem hihetsz.
- A világ nem szar. Az emberek mondjuk azok, de velük úgysem kell törődnöd, csak azzal a kevéssel, aki körülötted van, és imádod őket. 
- Nagyon nehéz lesz. Tényleg. Lehet, hogy időközben vissza is esel majd, de soha ne riadj meg ettől. Ne add fel. Én 4éven keresztül próbáltam kimászni belőle, de hála a kitartásomnak a legkritikusabb pillanatban sikerült.
- A kudarcokat soha ne úgy éld meg, hogy azok azért vannak, hogy tönkretegyenek téged. Meg. Kell. Erősödnöd. Mindig jó nem történhet veled sem, velem sem, senkivel sem. De ez a legjobb az életben, sosem tudhatod, hogy éppen mi vár rád. Viszont neked mindig készen kell állnod. Ha negatív ér, akkor megélni, sírdogálni egy picit, szomorkodni picit, aztán tanulni belőle, és végül felállni, és tovább menni. 
- Ha azt érzed, hogy már nem elég az a támogatás, amit a környezeted tud neked nyújtani, akkor soha ne félj segítséget kérni. A pszichológusok, az orvosok érted vannak. Ami veled történik az nem szégyellnivaló. Egy nagyon komoly betegség, amibe könnyen belehalhatsz. 

Nagyon sok sikert szeretnék nektek kívánni a folyamathoz. Ha azt érzitek, hogy nem megy, akkor csak olvassátok el újra ezt a bejegyzést. Illetve ne felejtsétek el, hogy a chat nyitva áll előttetek, esetleg ide is írhattok, ha bármi gáz van. Legjobb tudásom szerint fogok tanácsot adni, ha szükségetek van rá. Legyetek jók.