Épp úgy történt, ahogyan gondoltam. Eltűntem hónapokra. Mindig, amikor indítottam egy blogot az volt bennem, hogy kényszeresen írnom kell az új bejegyzéseket. Minden egyes nap. Soha nem működött, egy idő után abbahagytam, mert nem láttam értelmét. Nem élveztem, nem történt semmi az életemben. Egy mókuskerékben ragadtam, és évekig abban éltem. A bejegyzéseim vagy nagyon pozitívak, vagy nagyon depresszívek voltak, és csak az aktuál hangulatomról szóltak. Nem akartam, hogy most is ez történjen. Nem kényszerítem magam írásra minden szarságról, és ha ez azt jelenti, hogy hónapokra eltűnök, akkor ez van. Először is, mindenkinek boldog újévet kívánok megkésve. 2020. Ezt az évet is a pszichiátrián kezdtem.

Tudom, hogy kicsit ellentmondásosnak tűnik. Egyik bejegyzésemben arról papolok, hogy kemény vagyok, semmi nem fog ki rajtam, a következőben meg már az van, hogy túladagoltam magam ismét, megint megpróbáltam kinyírni magam, megint mélypontra jutottam, megint bezártak. De erről szól a borderline, erről szól a bipolaritás. Akárhogyan is próbáltam szabadulni attól, hogy mentálisan beteg vagyok, és akárhogy is szerettem volna túlélni ezt, és túlnőni a betegségeimen, sajnos van az a helyzet, amikor már nem megy. És nem tehetsz semmit, csak segítséget kérsz. Mert beleőrülsz. Én 19 évig éltem így. Soha nem volt könnyű életem, csak tűrtem és tűrtem. Aztán beleőrültem. Szabadulni akartam. Aztán nagyon sok öngyilkossági kísérlet után megértettem, hogy ez nem opció. Ezután erősebb akartam lenni. Elkezdtem reménykedni. Elbuktam, felálltam. Folytattam. És ennek sem volt soha vége. Az ember előbb vagy utóbb belefárad, teljesen mindegy, hogy mennyire erős. Mindannyiunknak megvan a határa. De ettől nem leszünk gyengék, lelkinyomorékok, vagy bármi, amit a "fajtánkra" mondanak. Erősek vagyunk. Semmi sem fehér vagy fekete. Ezerszer el fogsz bukni a győzelem előtt. Kurvára klisés vagyok így éjfélkor, az agyamra ment a fáradtság, úgyhogy bocs ezért, kevésbé szarul jelenleg nem tudok fogalmazni. Szokjunk hozzá együtt:D

A jelenlegi sztori nagyjából annyi, hogy hiába kezeltem tűrhetően magam az utóbbi időkben, és hiába fejlődtem nagyon sokat mostanra, sajnos még mindig nem volt elég a viszonylag "normális" élethez, legalábbis az élhető élethez. De kezdem az elején.

Egy gyönyörű szerdai napon buszra szálltam, és a semmiből elkapott egy roham. Fogalmam sem volt mi történt, konkrétan összeestem, nem kaptam levegőt, izzadtam, úgy éreztem megfulladok, nem voltam magamnál. Elég jiesztő volt. Konkrétan átéltem a szívrohamot szívroham nélkül.  Hazahoztak kocsival, az iskoláig már nem jutottam el. Kis idő elteltével észrevettem, hogy ez egyre csak rosszabb lesz. Korábban is tapasztaltam már ehhez hasonlót, de mindig azt hittem, hogy a fáradtság miatt van, az alacsony vérnyomás miatt, vagy bármi ilyesmi. Volt, hogy el is ájultam, csak az itthon történt. Nem jutott eszembe sem, hogy pszichés lehetne, mert egyébként semmi problémám nem volt. Illetve addig nem jutott eszembe, ameddig észre nem vettem, hogy ez egyre csak rosszabb lesz. Ezután képtelen voltam egyedül buszra szállni, ha a házból ki kellett lépnem akkor az sikerült, csak baszottul leszedett energiával. Teljesen szétestem. Ezt meg nem engedhettem meg magamnak, mert előttem volt az iskola, a terveim, és ebben a helyzetben sem akartam elengedni őket. Főleg azért, mert ezek tartanak életben.

Szóval x idő után ismét elmentem a pszichiáteremhez, hogy mondja meg nekem mi a picsa történik velem, találjon ki erre valamit, mert ez így nagyon nem fasza. Diagnosztizálta nálam a pánikzavart a bipoláris zavar, és a border mellé. Mondom geci, nagyon jó, csak így tovább - megveregettem a vállamat, azt mentem kiváltani az újabb adag gyógyszert aminek elég szép ára volt amúgy csak úgy megjegyzem. Televolt a kis szatyrom :DDDDDd 3 félét kaptam. Mondtam, hogy a xanaxtól ne fosszanak meg mert megdöglök nélküle, kb 5 éve szedem, volt hogy napi 4mgt betoltam, szerintem kijelenthetem, hogy függő vagyok. De amúgy szarok rá, ha ez kell, hogy életképes legyek, akkor nem érdekel. Jobb, mint minden héten gyomormosásra járni, mert megint bekattantam. Szóval felírták a xanaxot, egy lamolep és egy scippa nevű faszom tudja mit. A lamolep elvileg hangulatstabilizálásra tökéletes, a scippa meg szorongásoldó. A xanax meg kell mert kell, és azt hazudják róla, hogy tudsz tőle aludni is, ha minden szar és megakarsz dögleni. Nem emlékszem már miből mennyit szedtem az elején, úgyhogy azt nem írom le, meg nem is érdekes.  A lényeg annyi, hogy lófasznyit, és ez majd a későbbiekben kiderül, hogy miért tobecontinued olvasd tovább ha érdekel >zsa

 

Egy - két hétig tökéletesen elvoltam ezzel a koktéllal, buszra tudtam ülni egyedül is, nagyon jó volt amúgy. Egyébként próbáltam már kurva sok féle gyógyszert, és egyik sem működött valami jól, úgyhogy nem fűztem hozzá nagy reményeket, de ez volt az utolsó esélyem. Muszáj volt. De nagyon örültem neki egyébként, megmentve éreztem magam.

Aztán visszatértek a mániás tünetek, az idióta viselkedésem, és itt volt vége a jókedvnek. Három napig nem aludtam, teljesen bekattantam, összekaptam a barátommal is elég rendesen, hazaküldtem a szüleihez hajnal háromkor, etc. Utólag sem bántam meg ezt egyébként száz százalékosan, mert volt oka. Igazam volt, csak nem így kellett volna lereagálnom. Csak azt sajnálom, ahogyan ezt a helyzetet kezeltem. Elment, én kiakadtam. Megkaptam, amit akartam, de NEM ezt akartam. Csak kurvára nem voltam magamnál. Bevettem 2 levél xanaxot, megittam félüveg vodkát, aztán mivel nem történt semmi ( nem tudtam elaludni ), ezért bevettem még egy levéllel, aztán megittam a maradék vodkámat is. Szintén nem történt semmi. Visszagondolva  ez poén, mert a toleranciaszintem valszeg olyan magas volt, hogy ha egy dobozzal is vettem volna be, akkor sem történt volna semmi. Szúnyog megcsípne geci, beállna, vérem is xanaxból van már. :D:d azt amúgy ne drogozzatok srákok

Reggelre teljesen kikészültem, részleges amnéziám is volt, megint mélypont. Ismét szerda reggel, pszichiáter rendel, tökéletes. Elindultam hát. Anyu elkísért. Megmondtam neki, hogy csináljon velem valamit, mert ha hazaenged megölöm magam, én ezt így tovább nem bírom, nekem ez így nem kell. Beutalt a zártra. Egy hetet kellett volna ott lennem, aztán átkerültem volna az általános részre. ( értsd: zárt/akkut: nagyon kattantak, általános: annyira azért nem. ) Anyám elbőgte magát az orvos előtt, volt egy kis egyetnemértés közöttük. A pszichiáteremnek egyébként igaza volt, sajnos anyu sosem értette ezt meg, sosem fogta fel, mert nem is akarta. Nem hibáztatom érte, biztos nem könnyű neki. Én megértem őt, ha ő engem nem is.  Délután háromra beértem kocsival. Végigbőgtem az utat. Nyilván kurva nehéz volt, és nem nyaralni mentem, de tudtam, hogy szükség van erre. Muszáj, mert ez így nem mehet tovább. Két éve egy éjszakát töltöttem a zárton, úgy gondoltam, hogy az pont elég volt nekem. Az emberek felgyújtják magukat, egymást tépik a folyosón, meztelenül rohangálnak, meg egyéb ilyen csodás dolgok. Szóval én úgy tudtam, hogy ott leszek. Egy hetet. Próbáltam magam felkészíteni lelkileg az egy órás odautam alatt. 

 

Beértem. Pulzusom az egekben, de már nem sírok. Mantrázom, hogy minden rendben lesz. Kibírom. Meggyógyítanak, jól leszek, aztán hazamegyek. Minden rendben lesz.

Kurva nagy szerencsém volt, mert nem volt hely a zárton, így az általános részlegre kerültem. Egyébként elárulom, hogy nem volt egy csodahely, de ez volt a kevésbé szar opció, és akkor nagyon boldog voltam, hogy megúsztam a nagyobb fost. Egy hetet, és két napot töltöttem bent. Ezalatt az idő alatt rengeteg dolog történt. Megpróbálok részletesen mindent leírni, de mivel ez már januárban volt, így nem várok csodát magamtól. Április egy van, én meg azt se tudom tegnap mi a faszt ettem, úgyhogy ja. Kezdjük.

 

I still want to take a bottle of pills and slit my wrists every single fucking night

no matter how far into recovery you get, it never gets easier; you just become better at self-control. my self-control has hit almost rock bottom lately and I’m so close to losing everything I’ve worked so hard for. I’m so lost with everything at the moment and I don’t know what to do.

A felvétel után találkoztam az orvosommal. ( Az ottani pszichiáteremmel. )  Minimum egy órát beszélgettünk. Arról, hogy mik a "betegségeim", hogy teljesen tisztában vagyok velük, arról, hogy milyen gyógyszereket szedtem, az akkori lelkiállapotomról, arról, hogy jelenleg mit szedek, és arról, hogy mi is volt az oka annak, hogy önként mentem oda. Elmondtam neki mindent őszintén, és aztán azt is, hogy egyébként tökéletesen jól kezelem ezt az egészet, viszont ha nem alszom, ( alvászavar ), akkor olyankor teljesen elvesztem a kontrollt önmagam felett, és egy kibaszott szörnyeteg leszek. Elmondtam azt is, hogy egyébként nem akartam megölni magam, csak az alváshiány megnehezítette a dolgomat, bezavart. Mondjuk ez félig hazugság volt, de nem akartam, hogy hónapokra bezárjanak. 19 évet éltem le úgy, hogy csak azon járt az agyam, hogyan takarítsam el magam innen. Nem akartam élni ezelőtt soha sem igazán, az egyetlen tervem a jövőmre nézve a halál volt. A halálvágy volt az egyetlen stabil dolog az életemben, talán ezért is ragaszkodtam hozzá ennyire. Végül megdumáltuk, hogy mik a lehetőségeim. Vagy a már meglévő adagomat emeljük, ( az ottani pszichiáterem egyébként ki volt akadva, mert azt mondta, hogy nevetséges, hogy ilyen kis adagot kaptam, nem is csodálja, hogy nem működött ), vagy van még egy lehetőségem, ami pedig a mirtazapin nevű csodagyocer volt. Kurva jól hangzott addig, ameddig ki nem ejtette a száján azt, hogy a mellékhatása a hízás. Erre csak annyit mondtam, hogy köszönöm szépen, nem kérem. Maradhat az emelgetés a már meglévő gyógyszereimmel. Úgyhogy ebben állapodtunk meg végül. Egyébként anyukám itt is jelen volt, ahogy dumáltam az orvossal valószínűleg annyira kívülállónak érezhette magát, hogy arra nincs is kifejezés. Látszott rajta, hogy nem hiszi el, hogy ez a valóság, hihetetlen, hogy ilyesmi létezik, és pont a saját gyerekével történik mindez. Itt is sírt. Megértettem, sajnáltam, de tudnia kellett végre, hogy mivel áll szemben. Így sem fogja soha elfogadni, vagy megérteni, de legalább már van róla valami fogalma. 

Ezután megmutatták a kórtermemet. Hat ágyas volt minden kórterem. Az ötös szobát kaptam. Csak öten voltunk benne. A  velem szemben fekvő hölgy 50-60 év körüli rendkívül megszállott vallásos ember volt, skizofréniában szenvedett. A családja küldte be, mert már ők sem tudták elviselni a tévképzeteit, a viselkedését. 4 hetet töltött bent, egyébként rendkívül kellemetlen szobatárs volt, egyszer kurvára kiakasztott, nem is tudtam visszafogni magam, úgyhogy kibasztam a cirkuszt. :D Nem bántam meg, patkányul viselkedett velem, én meg amúgy egy angyal voltam, végig kedves voltam vele, addig ameddig ki nem derült, hogy egy retardált szar. De amúgy minden jót kívánok neki végül. Mielőtt elment bocsánatot kért, a válaszom meg csak annyi volt, hogy már azelőtt megbocsájtottam, mielőtt idejött hozzám. értsd: szarok rád éppen telefonálok te gyász. A barátommal telefonáltam amúgy, miközben megzavart, úgyhogy akkor éppen duplán nem voltam rá kíváncsi. A mellette lévő ágy üres volt, viszont az üres ágy mellett egy 40 év körüli nagyon édes magyar-angol tanárnő feküdt, akit depresszióval kezeltek. Nagyon édes és aranyos volt, de nem volt sok időm megismerni, mert szerencsére!! már két nappal a bekerülésem után hazamehetett. Remélem minden rendben van vele. Mellettem egy 50 év körüli nő feküdt, ő mélydepresszióval / klinikai depresszióval került be. Nagyon aranyos volt ő is, vele beszélgettem a legtöbbet. A drága egy 300 akárhány oldalas szorongásról szóló RITKA SZAR könyvet is adott kölcsön, amit konkrétan másfél nap alatt kiolvastam, mivel telefon nélkül voltam két napig, hiszen abban a tudatban voltam, hogy a zártosztályon leszek, ott pedig teljes mértékben tiltott a telefon, vagy bármi ehhez hasonló "luxus". Az első két nap szörnyű volt. Bár volt a bejáratnál egy elkülönített kis rész egy vezetékes telefonnal, ahol kereshettek minket a hozzátartozók. Az első napomat úgy töltöttem, hogy folyamatosan oda és vissza rohangáltam, mert mindig hívott valaki. :D De egyébként ritka szar volt tényleg. Ez is csak aprócskát segített a helyzetemen. Másnap már jött hozzám a húgom, és barátom is, és voltak olyan édesek, hogy elhozták a telefonomat is, úgyhogy már csak kicsit volt szar. :D Bár tekintve a tényt, hogy a telefonom konkrétan húsz percet bír maximális töltöttségen, olyan kurva sokat nem értem vele. De egy ilyen helyen, abban az állapotban, amiben voltam akkor, ez is aranyat ért. A klinikai depressziós nő mellett egy néni feküdt, körülbelül 68 éves lehetett, valami hallucinációi voltak, de az ott töltött idő alatt rohadtul nem sikerült rájönnöm, hogy mi volt a baja. Annyit tudtam meg róla, hogy haluzik. Gyakran. De nem volt skizofrén. Amúgy tök jól, meg sokat eldumálgattam vele, kedves volt. De nem volt a kedvenc emberem, a sok cigányozással rohadtul kiakasztott. De ettől eltekintve, nem volt annyira gáz.

Szóval megmutatták, hogy hol leszek, aztán lepakoltunk anyukámmal, és végül kimentünk még cigizni egyet, még a hazaindulása előtt. Ott volt még rajtunk kívül egy négy gyerekes anyuka, aki szintén depressziós volt, prostituáltként dolgozott, és belebetegedett abba, hogy elvették tőle a gyerekeit. Nagyon kedves volt, ő volt az első ember, akivel komolyan beszélgettem ott először, de nem töltöttem vele sem túl sok időt, mert másnap már őt is hazaengedték. Egy héttel a kiengedése után sajnos visszakerült a zártra, mert ismét megpróbálta megölni magát. Nem tudom hány doboz nyugtatót, altatót vett be, és hogy mennyit alkoholt ivott ezekre, a mennyiségre már nem emlékszem tisztán, de elképesztő volt. Először fagyállót ivott, bele is halt, de sikerült újraéleszteniük szerencsére. Nagyon remélem, hogy végül majd jól alakul az élete, mert őszintén nagyon sajnáltam. Kevés időt töltöttem vele, de nagyon jó embernek tűnt, és nem gondolom, hogy ezt bárki is megérdemelné. Rajta kívül volt ott még egy 28 éves lány is, kokainfüggő volt, szintén prostituált. Ő elvileg csak leszokóban volt ott, róla túl sokat nem tudtam meg, nem nagyon akart magáról beszélni, én pedig nem akartam ráerőltetni. 

Az első napom bent, mint említettem - szörnyű volt. Tudtam, hogy nehéz lesz, pont erre számítottam. Teljesen egyedül, egy ismeretlen közegben, és azt sem tudtam, hogy mikor fognak kiengedni. Az járt a fejemben végig, hogy valószínűleg a börtön sokkal jobb hely, ott legalább tudod, hogy mikor engednek ki. Itt teljesen kiszámíthatatlan. Két hetet mondanak minimum, de ez általában több. Az, hogy én egy hét után hazajöttem csak annak köszönhető, hogy mindenkit átbasztam. A pszichiátertől kezdve, a pszichológuson keresztül,  a nővérekig, mindenkit. Csak annyit akartam, hogy segítsenek abban, hogy tudjak aludni, állítsák be a gyógyszereimet, és hadd húzzak haza a picsába. Ha őszintén elmondtam volna mindenkinek mindent, talán még most sem lennék kint. Nekem meg ez nem hiányzott. Az első napomon semmit sem aludtam, semmi nem ment le a torkomon, és bőgtem is. A gyógyszerem még mindig a megszokott adagom volt, úgyhogy valószínűleg ezért nem tudtam aludni.

A második napon küldtek hozzám egy pszichológust. A húgomra, és a barátomra vártam éppen, és már szinte megőrültem, minden egyes másodpercet éreztem a bőrömön. A szívdobbanásaimat számoltam, remegtem, megőrültem. Úgyhogy nagyon megörültem, hogy küldtek végre valakit, mert a várakozás megöl. Mindig is utáltam, de akkor meg körülbelül megakartam halni tőle. Elég rendes csávó volt, meg szimpatikus is, úgyhogy ja. Bírtam. Lementünk a kis irodájába, odabaszta elém a zsepit, ha véletlenül elbőgném magam az élettörténetem mesélése közben, de amúgy spoiler: nem tettem. Folyamatosan pofáztam, be nem állt a szám, mert nem akartam hagyni, hogy átvegye az irányítást, és kihúzzon belőlem olyan dolgokat, amiket nem kellene. Úgyhogy inkább én beszéltem. Elmondtam neki, hogy tisztában vagyok mindennel, ami velem történik, teljesen átlátom objektívan is, meg minden ilyesmit, amit ilyenkor általában szoktak, ha így van. Igazából semmibe sem tudott nagyon belekötni, sőt, elmondta hogy nagyon ügyes vagyok, nagyon jó dolog, hogy ennyire tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal, és a többi. Csak egyetlen egy dolgot mondott. Az amúgy pont elég volt, hogy összetörjön, hiába nem volt semmi különös, vagy olyasmi, amit már ne tudtam volna, amivel ne lettem volna tisztában. Azt mondta, hogy nem veszem komolyan a problémáimat, nem foglalkozom velük eléggé, nem élem meg őket. Ez tipikusan az a sztori volt, mint amikor diagnosztizáltak. Tudtam, hogy mi volt a bajom, hogy mi történik velem, de más szájából hallani akkor is szörnyű. Ezután visszakísért a kórterembe, én pedig fél órán keresztül ültem, és meredten bámultam a falra. Két dolgon járt csak az eszem. Egy: nekem ez nem hiányzott, nem akartam, hogy felzaklassanak. Kettő: nagyon vártam már a barátomat, és a húgomat is, már konkrétan bőgtem, hogy mikor jönnek végre. Nagyon hiányoztak, nagyon szükségem volt rájuk. Majd megjöttek. Minden gondom elmúlt. Étvágyam még mindig nem volt, de már legalább emeltek az adagomon, úgyhogy öt órát már képes voltam végig aludni ébredés nélkül. 

Igazából ez a két nap hagyott bennem mélyebb nyomot, mert ez a kettő volt a legnehezebb. Ahogy telt az idő, egyre könnyebb volt, és ahogy emelték a gyógyszeremet is, egyre jobban tudtam aludni. Azóta is tökéletesen működik, és életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy segítséget kértem, és nem adtam fel a gyógyszeres kezelést. Mert nekem már tényleg ez volt az utolsó reményem, lehetőségem, kiutam ebből az egészből, és nagyon akartam, hogy működjön. Szerencsére így is lett. 

Egyébként reggel hatkor keltem általában, vagy ötkor, ha éppen a kattos bipoláris csaj ( nagyon durva volt, éppen mániás szakaszban volt, de nála hetekig tart, és ez benne a para. nagyon extrém eset volt, mindenkit kiakasztott mindig mindennel. ) felébresztett az ordibálásával kint a dohányzóban,ami amúgy éppen a kórtermem mellett volt. :D Hétkor volt vizit, ez minden egyes nap megtörtént. Megkérdezik tőled, hogy hogy vagy, hogy aludtál, mi a helyzet, egyebek. Végigmennek az összes kórtermen, mindenkit kikérdeznek, feljegyzik a dolgokat, egyebek. Aztán nyolckor gyógyszer, kilenckor reggeli. 10-től különböző foglalkozások, amikből egy sem érintett igazán a kötelező terápiás ülésen kívül, bár az is egy kurva nagy vicc volt, mert nagyrészt csak ültünk egy körben mindannyian, és bámultuk egymást, mert mindenki kussban volt. Délután egykor ebéd, látogatás pedig kettőtől este hétig volt kb. Hozzám minden nap bejött valaki. Vagy a szüleim, vagy a barátom, vagy a barátaim, vagy a barátom és a húgom, vagy mindenki egyszerre. Szerintem nekem ezért volt ez könnyű már a végefelé. Este 8-kor gyógyszerosztás, cigizni csak este 10-ig lehetett max. Tüzet meg csak a nővérek adhattak, és ezt azért vezették be, hogy ne gyújtsuk fel magunkat:DD Nem lehetett nálunk se telefontöltő, bármilyen kötél/madzag a ruhában, éles tárgy, zacskó, szatyor, semmi ilyesmi. A telefont szigorúan max gyógyszerosztáskor ( reggel, vagy este ) adhattuk le tölteni. 

Amúgy a nővérek és az ápolók is kibaszottul patkányok voltak, rohadtul gyűlöltem őket. Az orvosok és a pszichológusok voltak csak jó arcok. Ők tényleg segíteni akartak, legalábbis mindvégig arra törekeddtek, és tényleg törődtek velünk.  Az ápolókkal csak és kizárólag fos tapasztalataim voltak. Nem néznek semmibe. Influenzajárvány volt az osztályon hasmenéssel, lázzal, meg minden szarral, és egy teljes napot kellett könyörögnöm egy kibaszott algopyrinért, mert amúgy baszottul nem akartak adni, én meg majdnem megdöglöttem. Egy másikkal meg dumáltam, hogy amúgy nagyon szarul vagyok, és a telefonom is elég szar, ezért megkértem, hogy legyen már szíves feldobni töltőre a telefonomat, nagyon rossz napom volt, nem igazán tudtam magam mivel elfoglalni, de válaszként csak annyit kaptam, hogy pofátlan vagyok, és kapjam be. :DD Utána mondta, hogy ha nagyon szeretném akkor elviszi, és felrakja töltőre, de neki nincs erre ideje. ( ÖT KIBASZOTT MÁSODPERC, amúgy tíz percenként járkált cigizni kacarászva. )  Felkúrtam magam, és annyit mondtam neki, hogy ok tesó, akkor nem kell, ne vidd el, ha pofátlan vagyok. Úgyhogy ja, ennyi volt. :D 

Később volt egy nagyobb veszekedés, amit fent is említettem, az ötös kórteremben kezdtem. A családom ( oké, négyen voltak, és nem tartózkodhat egyébként kórteremben egy látogató sem, aláírom ) bejött hozzám, és lepakoltuk a cuccaimat, amit behoztak nekem. Cigi, ruha, törölköző, egyebek. Tíz percet voltunk bent max, aztán kimentünk oda, ahol lehet egyébként tartózkodni, amikor látogató jön. Körülbelül másfél óráig voltunk ott. Aztán indulás előtt még bejöttek hozzám, szintén tíz percre maximum, ameddig összeszedtük a cuccaimat, amiket haza kellett hozniuk. Beszélgettünk egy kicsit, de amikor már épp indultak volna, csak annyit vettem észre, hogy jön az ápoló, és gecire flegma hangnemben, nagy lenézően kipaterolt mindenkit. Egyébként tisztában volt vele, hogy bent vannak nálam, és nem is akart szólni, de a fent említett skizofrén hölgyemény ( azért a betegségével kapcsolatosan említem, mert nevet nyilván nem szeretnék írni ) felpattant, és kiszaladt szólni neki, hogy takarítson el minket onnan, mert hogy mi már órák óta zavarjuk őt, ő meg pihenni szeretne, és hogy mi mi a faszt képzelünk. A családom már egyébként is indult volna haza, de ezután mindenkinek elbaszta ez az egész a kedvét, pedig már alapból kurvára lehangoltak voltak emiatt az egész miatt, csak két órát tölthettünk együtt, úgy, körülbelül egy hét után tudtak csak bejönni hozzám, mert nem volt zseton a benzinre,. meg semmi másra sem. Itt elgurult a gyógyszerem, és miután elmentek, jól lebasztam az asszonykát, aztán dumáltam egy nővérrel hogy írja át a papírjaimat, mert áthúzok egy másik kórterembe, egy kedves emberke felajánlotta, hogy menjek át hozzájuk, mert nagyon király a hangulat, meg mindenki beszélget, elvannak egymással, sokkal jobb lesz ott nekem. Elfogadtam. Segített átpakolni a cuccaimat, meg egyebek. Ezután a hármas kórteremben voltam. Tényleg nagyon aranyosak és kedvesek voltak, és nagyon örültem, hogy átmentem oda, mert egyébként az ötösben kibaszott depresszív volt a légkör. Mindenki aludt egész nap, semmit sem tudtam mellettük csinálni, mert mindennel zavartam volna őket, így csak feküdtem, és olvastam, bár egyszer azért is megszóltak, hogy túl sokáig olvasok, ne hagyjam égve a lámpát, meg egyebek. Szóval kiakasztott. A hármasban már nem volt ilyen gond. Mindenkivel nagyon jóban voltam egyébként, mindenkivel beszélgettem legalább egy - két szót. Érdekelt a történetük, hogy hogyan és miért kerültek ide, mi történt velük, egyebek. Nagyon sok történetet megismertem, és nagyon sok jó ember volt bent. Tanárok, ügyvédek, orvosok, családanyák, mindenféle ember. Erre mindig azt mondtuk bent, hogy a szar nem válogat, és tényleg nem. Én voltam ott a legfiatalabb egyébként, más borderrel nem találkoztam, de két bipolárissal igen. Valószínűleg az gyakoribb. :D 

Aztán a hármasba később jött egy csajszi, akivel kurva jóban lettünk, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Miután ő odajött, kb sosem unatkoztam. Kozmetikáztunk, zenét hallgattunk, kajáltunk, rohadt sokat dumáltunk, arcmaszkoztunk, együtt jártunk ki cigizni, meg minden. Imádom. :D Ő sem fiatal már amúgy, de nagyon egy hullámhosszra kerültünk, és ha vége lesz ennek az egész karantén faszomnak, meg a járványnak, akkor megyek is hozzá, vannak terveink. 

Mielőtt még kiengedtek volna volt még egy pszichológusi csekkolásom, hogy tényleg készen állok-e a távozásra, és hát igent mondtak. Ez az utolsó előtti nap volt, azt hiszem egy szerdai. Általában akkor voltak bent pszichológusok. Lehazudtam az égről a csillagokat is, minden ilyesmi, szóval elmondta, hogy szerinte már a holnapi napon mehetek is haza. Csak annyi volt a gáz, hogy előző nap ugye belázasodtam az influenzajárvány miatt, és 24 órának kellett eltelnie tünetmentesen, hogy kiengedhessenek. Ezzel nem is lett volna gond,  ha nem alakultak volna úgy a dolgok, hogy fülembe jutott, hogy az osztályon találtak pár tetves igénytelen öregasszonyt. Már a faszom kivolt. Egyszer írtam egy bejegyzést ide is, hogy a legnagyobb félelmem a világon a vakarózós szarságok, mint például a rüh, a tetű, meg egyéb ilyesmik. Instant bepánikoltam, és szaladtam az orvosomhoz, hogy tesó engedj ki mert itt fogok megbolondulni, rettegek, már véresre martam a bőrömet ( amúgy tényleg, valószínűleg az idegességtől, meg a paranoiától ), úgyhogy én itt nem érzem biztonságban magam, engedjen ki. Nem engedett. Az egész éjszakát vakarózással és rettegéssel töltöttem, konkrétan tényleg mindenhol sebes voltam. Egyébként nem kaptam el semmit, és nem volt semmi bajom, mert amint hazaértem, ez elmúlt. Másnap reggel hazajöhettem, túléltem. 

A gyógyszereimről annyit, hogy jelenleg 75mg lamolepet szedek. Reggel 25mg, este 50. Reggel 20 mg Scippa, este 2x 0.25mg xanax. Mikor először konzultáltunk a dokimmal, akkor az volt a terv, hogy a lamolepet 100mg-ra emeljük, mert az a terápiás adag a szarjaimra, de nem működött nálam a 100mg. Mikor eljutottunk odáig, hogy annyira emelték, konkrétan túladagolási tüneteim voltak. Rángatóztam, ébren aludtam NYITOTT SZEMMEL, nem bírtam megmozdulni, kikelni az ágyamból, egy rémálom volt. Ezt el is mondtam másnap a reggeli viziten, és még előtte is szóltam egy nővérnek. Azt reméltem, hogy megértik elsőre is, de a válasz csak annyi volt, hogy nono, próbáljuk csak meg mégegyszer, hátha. Legyünk benne biztosak. Mondtam, hogy rendben, jó, egy próbában még benne vagyok, de már előre tudtam, hogy mi lesz. Gondolom mondanom se kell, ugyanaz történt. Rábasztam. Azután szerencsére megértették, felfogták, és visszaálltunk a fent említett adagomra. Egyébként egy hétig folyamatosan emelgették az adagjaimat, konkrétan "gyógyszer beállításon" vettem részt. Azért volt erre szükség, mert elég nagy mennyiségnek számít már ez, amit elméletileg ambulánsan nem lehet emelni, hiszen bármikor jöhet egy komolyabb roham, ha valami nem oké, és a szervezet nem bírja. Szerencsére nálam minden rendben volt, és azóta is tökéletesen működik. Teljesen megszűnt a szorongásom, a kilengéseim, és életemben először érzem azt, hogy vagyok valaki, és nem csak lenni akarok valaki. Visszatértem magamhoz. Az első pár hétben ez rettentő szokatlan volt, de már teljesen jól vagyok. Nagyon remélem, hogy ez így is marad, és soha többet nem kell majd oda visszamennem. 

 

Szóval ez az én sztorim, a tapasztalatom. Végszónak csak annyit, hogy az utolsó pszichológussal való konzultáción csak annyit mondtam, hogy ha választhatnék, hogy megszűnik minden mentális betegségem, és megszabadulhatok tőlük, vagy folytatom így tovább az életemet, akkor azt választanám, hogy maradjon így minden. Ez vagyok én, ez az egész a részem, és nélküle nem lennék az, ami ma vagyok. A betegségeim nem én vagyok, de a betegségeim a részeim. És semmit sem adok már fel, ami hozzám tartozik. Ami az enyém. Úgy kell szeretned magad, ahogyan vagy, mert máshogy baszhatod. Őszintén kívánom mindenkinek, aki hasonló dolgokkal küzd, és azoknak is, akik csak szimplán nem szeretik magukat, alacsony az önértékelésük, hogy minél hamarabb érjenek el erre a szintre. Mert ez az igazi boldogság. Hosszú az út idáig, nagyon sok időbe, véres könnybe, szenvedésbe kerül, de a végén mindig megéri. Soha ne add fel önmagad. Egy új fejezet nyílt az életemben, számtalan ajtó, és lehetőség nyílt meg előttem, és megígértem magamnak, hogy büszkévé teszem önmagam. Soha többé nem adom fel önmagam. Semmiért, és senkiért.

Ezzel a bejegyzéssel búcsúzom az öngyilkoshajlamú, fájdalommal és kétségekkel teli, önbizalomhiányos kislánytól, aki egész életében egy fekete lyukban élt, és aki csak a halál gondolatától érzett nyugalmat, csak abban találta meg a kiutat. 

Szeretlek, és valahogy a fájdalom komfortja, és az egyszerű út, veled együtt hiányozni fognak, de el kell hogy engedjelek. 

Úgyhogy elengedlek. Azzá válok, akivé mindig is szerettél volna. Büszke leszel rám. 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés