Az ember társas lény, szükségünk van másokra, akármennyire is tagadjuk, vagy próbálunk harcolni ellene. Az egyetlen dolog ami mindenkinél más, az az, hogy mennyire függ ettől, mennyiben határozza meg az életét. A borderlineok  különösen vágyják az emberi kapcsolatokat, illetve nagyon sokan társfüggőek is közülük. Nem egy könnyű dolog, sajnos én is közéjük tartozom. 

Társfüggőségről akkor beszélünk, amikor nem látod a határt a másik fél, és önmagad között.  Ha úgy gondolod, hogy nem vagy senki a másik nélkül, az önértékelésedet, és általában minden mást is, ami csak a saját személyiségedet tükrözné - párhuzamba vonod a másik féllel. Egyszerűbben fogalmazva, az önképed részévé válik egy másik ember. Ha társfüggő vagy, minden egyes alkalommal ráfüggsz a partneiedre, nyilván nem egy egyszeri alkalomról van szó, ezért függőség. Mindig az aktuális partnered lesz az életed középpontja, így ha például elhagy, képes lennél megölni is magad - mert ahogyan említettem, az önértékelésed is tőle függ - nélküle nem érzed magad senkinek.

Nem tudom pontosan ez egészséges embereknél hogyan működik, biztosan előfordult már, hogy annyira szerettetek egy embert, hogy úgy éreztétek belehaltok az elvesztésébe, de itt teljesen más dologról van szó. Én úgy gondolom, hogy egy mentálisan egészséges ember - még ha elképesztő módon szomorú is - nem jut el az öngyilkosság megkísérléséig, főleg nem egy ilyen indok miatt. 

Talán ha leírom a saját tapasztalatomat ezzel kapcsolatban, akkor jobban megértitek, hogy miről is van szó. 18 éves vagyok, 19 leszek. Talán olyan 13 éves koromban kezdtem el érdeklődni a másik nem, és a szerelem iránt. 14 évesen meglett az első barátom, azután pedig sosem voltam egyedül huzamosabb ideig, mert egyszerűen szükségem volt arra, hogy én legyek a legfontosabb valakinek. Eléggé önző ez az egész, de így van. Mivel barátoktól, és családtagoktól úgy éreztem, hogy sosem kaptam meg ezt, ezért a szerelemben, és mindig másban kerestem erre a megoldást. Ez is a szar gyermekkorból származik szerintem, meg én alapjáraton úgy gondolom, hogy maga a bpd is, bár azt mondják az okos szakemberek, hogy a mai napig nem tudják megmagyarázni a kialakulás okát, mivel vannak olyanok is, akiknek teljesen normális gyerekkora volt, szóval a gének, a genetikai hajlamosság is közrejátszik. Bár nálam szerintem mindkettő megvan. A lényeg az, hogy idáig 3 kapcsolatom volt, - a harmadik jelenleg is tart, és remélem, hogy életem végéig meglesz - mindegyik kapcsolat nagyon intenzív volt, és amikor vége lett az utolsó kettővel, mindig megpróbáltam magam megölni magam a végén, mert nélkülük úgy gondoltam, hogy nem érek semmit, nem ér semmit az életem sem, és egyedül csak egy senki vagyok. Ez történt idáig az összes kapcsolatomnál. Kevésnek tűnhet ez a három kapcsolat, de hosszúak voltak, és egyik jött a másik után, mindig pótoltam őket, nem tudtam egyedül lenni. Elképesztően nehéz volt ezt felismerni, és belátni, sokáig tagadtam is, de képtelen voltam rá. Egyszer megpróbáltam, és annyira összezuhantam, hogy belebetegedtem az egyedüllétbe. Az immunrendszerem legyengült, elkezdtem lefogyni, tehát már fizikailag is szenvedtem tőle. Lelkileg hiába próbáltam tartani magam, egyszerűen nem bírtam egyedül, bármennyire is szerettem volna. Nagyon sajnálom ezt egyébként, szerintem ez egy szomorú dolog. Viszont úgy gondolom, hogy nagyon sokat fejlődtem, és nem mondom, hogy nem halnék bele az aktuális barátom elvesztésébe, de nem adnám fel, mindenképpen megpróbálnék változtatni ezen, és utána teljesen biztos, hogy addig nem kezdenék bele egy újabb kapcsolatba, ameddig nem érzem úgy, hogy tisztában vagyok a saját értékemmel, és nem kell ahhoz egy másik ember, hogy szeressek élni. De nagyon hálás vagyok a barátomért, főleg neki köszönhetem azt, hogy már képes vagyok így gondolkozni. 

Tehát nagyjából erről van szó, próbáltam a lehető legérthetőbben elmagyarázni. A  határ a kulcsszó. A borderlinet alapjáraton határeseti személyiségzavarként is emlegetik, mivel minden arról szól, hogy elképesztően szélsőségesek vagyunk mindenféle tekintetben. Fekete-fehérben látunk mindent, csak a jó és rossz létezik számunkra, "vagy mindent vagy semmit" alapon gondolkozunk, legalábbis én eszerint éltem / élek jelenleg is, bár ez nem feltétlenül egy negatív dolog, sokszor elég jó, ha vállalod a kockázatokat. Tehát a lényeg az az, hogy ezt a csodálatos tulajdonságunkat szeretjük bevonni életünk minden egyes területére. Nyilván nem mi választjuk ezt, szimplán ilyenek vagyunk, csak szeretek szarkasztikusan fogalmazni. Így ez a kapcsolatainkban, párkapcsolatainkban is visszaköszön. 

Úgy tudom, hogy ez egyébként lehet egy különálló probléma is, de annyi biztos, hogy a borderek 99 százalékánál szerepel a tünetek között. 

Nehéz így élni, nehéz elfogadni, szörnyű érzés belátni is, hogy másokra van szükséged ahhoz, hogy ne érezd magad undorítóan, és képes legyél előrejutni az életben, főleg ha border vagy és az emberek 70 százaléka általában lelép, mert nem bír elviselni. De mindent megteszünk azért, hogy túléljünk. 

A megoldás szerintem mindenképpen egy stabil önkép, értékrend kialakításában rejlik. Ha tisztában vagy magaddal, és az egészséges határaiddal, azzal, hogy mennyit érsz valójában, és hogy nincs szükséged másra ahhoz, hogy érezd magad valakinek, akkor sosem lesz ilyen problémád.