Nem olyan rég találtam rá erre a személyiségzavarra, körülbelül talán olyan egy - két éve, de mielőtt bármit is tudtam volna a nevéről, magát a "betegséget" sikerült megtapasztalnom, hiszen funfact#1. a bpd és a nárcisztikus személyiségzavar általában kéz a kézben jár, bevonzza egymást a két típus és ez eredményezhet akár "jól működő" akármilyen nemű kapcsolatot - bár én személyszerint ezt nem tudom elképzelni, mert nem találkoztam még ilyen kapcsolattal -, illetve lehet egy nagyon toxikus, tragikus végkimenetelű dolog is. - Én szinte csak ilyenről hallottam sajnos idáig.

Egy ideje már szerettem volna erről írni mert úgy önmagában is érdekes témának tartom, de mivel személyes tapasztalatom is van ezzel kapcsolatban, és egyébként a mai napig is nagyon zavar ez az egész, ezért úgy döntöttem, hogy kiírom magamból, hátha megszabadulok a súly felétől legalább. 

Szóval előbb akkor letisztázom, hogy miből is áll ez az egész, miből indul, ilyesmik. Forrás: katt 

A nárcisztikus személyiségzavar létező rendellenesség, amely a beteg önmaga iránt érzett erőteljes szégyen- és elégedetlenségérzetéből táplálkozik. Annak érdekében, hogy a betegek megbirkózzanak szégyenérzetükkel, védekezésként saját érzéseik másokra való kivetítését, az ellentámadást, mások okolását használják, illetve mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák maguknak különleges mivoltukat. A nárcisztikus embereket általában kora gyermekkorukban éri a sérülés, mely az egészséges énkép kialakulását gátolja. Valószínűleg azt éreztették velük, bármit is tesznek, nem elég jók, alkalmatlanok. Bárminemű kritikára, tiszteletlenségre túlérzékenyen, időnként dühkitöréssel reagálnak. Leginkább azok lesznek ezeknek a kitöréseknek a szenvedő alanyai, akik a legközelebb állnak hozzájuk, együtt élnek velük, hiszen a nárcisztikus személy mindenkitől, de leginkább tőlük várja el mindazt a szeretetet, melyet gyerekkorában nem kapott meg. Házastársukkal, gyermekeikkel elhitetik, hogy nem elég jók, értéktelenek, így vetítve a körülöttük lévőkre saját érzéseiket. Másik fontos jellemvonásuk, hogy szörnyen arrogánsak, önelégültek és látszatra nagyon magabiztosak. Ez mind a védekező mechanizmusuk része. Magukat különlegesnek tekintik, és úgy érzik csak más hasonlóan tehetséges emberek képesek megérteni őket, vagy kapcsolatot kialakítani velük. Folyamatosan úgy érzik, hogy nem kapják meg az őket megillető figyelmet és tiszteletet, mindezt pedig azzal magyarázzák, hogy a többiek túl buták és tudatlanok ahhoz, hogy őket elismerjék. A nárcisztikus emberek szokatlanul önzőek. Bármi, ami érdekes számukra, elsősorban róluk szól. Egyszerűen nincs elég energiájuk ahhoz, hogy mások igényeit vagy érzéseit figyelembe vegyék, mivel az ő igényeik sincsenek kielégítve. Nem meglepő ezek után, hogy túlságosan is el vannak foglalva azzal, hogy megszerezzék saját lelki szükségleteiket, s nem a másokéra figyelnek. Gondoljuk csak végig: képtelenek bármit is adni, amit ők maguk sosem kaptak meg. A másik ember csak addig fontos a számukra, amíg az pozitív hatással van rájuk. Ez lehet akár úgy, hogy valamilyen pozíciót köszönhetnek neki, vagy csak egyszerűen csodálja a nárcisztikus beteget. A lényeg, hogy ismételten csak róluk szóljon a történet.

Szóval egy elég elbaszott dologról van szó egyébként, ami szintén gyermekkori traumából eredeztethető. ( Mondjuk a legtöbbel így van. ) És nem akarok ledegradálni semmilyen mentális betegséget, személyiségzavart, bármilyen zavart / betegséget, de szerény véleményem szerint, ha akárkin észreveszed ezeket a jellemvonásokat, menekülj. Általában nem igazán lehet velük kompromisszumot kötni, normális teljes értékű kapcsolatot kialakítani ( ilyenről ne is beszéljünk, álmodozzunk ), vagy bármiféle emberit. Ha nincs semmi problémád, semmilyen mentális betegséged, és egy ilyen ember mellett határozod el magad, akkor majd vagy lesz, vagy a jobbik kimenetel az az, ha csak a kapcsolat bánja.. bár szerintem elpazarolt idő. :D Ha bpd-d van, akkor meg szétgyilkolja az érzelmeidet, elveszi minden méltóságodat, és a végén olyan leszel majd, mint egy üres fehér lap. Teljesen kifoszt, a folyamatos reménykedés, hogy majd ez majd valaha megváltozik pedig tönkretesz. Én alapjáraton egyébként is azt mondom minden egészséges TÜRELMETLEN embernek, hogy ha szerelmi kapcsolatról van szó, és személyiségzavaros a másik fél, akkor meneküljön, ne is nézzen vissza, és szarja le, ha ez bunkóságnak tűnik, vagy megbántja vele a másik felet, de szerintem mindig ez a legjobb döntés, ha nem tudod mivel állsz szemben, és belül érzed is, hogy nem állsz készen erre. Hozzám is nagyon sok türelem kell általában, mondjuk már nagyban kontrollálom a dolgot, de ez sosem fog elmúlni vagy eltűnni, ez egy életre szóló dolog, ezért kell ezt ennyire komolyan venni. Ha nem fontos, akkor ne bántsuk meg / tegyük tönkre egymást feleslegesen. 

Az én nárcisztikusom egyébként az egyik "legjobb barátom ", nem tudom mim, lelkitársam ( talán? ) volt, akiről régebben elég sokat írtam a bejegyzéseimben mert nagyon fontos volt a számomra. Egy közös barátunkon keresztül ismertük meg egymást, és nagyon egymásra találtunk, úgy gondoltuk hogy sok a közös bennünk, szóval egy elég mély kapcsolatra tettünk szert 3-4 év alatt. Nem is volt az első pár évben semmi probléma, egy teljesen "normális", érzelmes fiúnak ismertem meg, és azt szerettem benne nagyon, hogy mindig beszélgethettem vele bármiről, még ha az a bármi egy nagyon negatív, szomorú dolog is volt. Nem igazán bővelkedtem akkoriban emberi kapcsolatok terén, szóval mindig megbecsültem, ha találtam valakit, aki értékes volt, vagy legalábbis annak tartottam. Egy idő után beütött a szar, bevallotta, hogy szerelmes belém - vagy valami olyasmi -, történt vele egy nagyon rossz dolog, ami miatt akkoriban még úgy nézett ki, hogy börtönbe kell mennie. Kérte, hogy beszéljek vele annyit ,amennyit csak tudok, és addig, ameddig csak tudok, mert csak ennyit szeretne. Nyilván beleegyeztem, én úgy gondolom, hogy ott is voltam neki, de egyik este sajnos nagyon rosszul éreztem magam - időközben lettek új barátaim, akikkel eltudtam járni szórakozni -, úgyhogy úgy voltam vele, hogy most nem vagyok arra képes, hogy itthon üljek és vele beszélgessek, el kell mennem itthonról, mert nem bírom ki. Aznap este elmentem bulizni, jobban is éreztem magam, de miután hazaértem kaptam egy hosszú üzenetet arról, hogy mi történt vele - megpróbálta megölni magát, a mentőben újra kellett éleszteniük, mindenféle szarság. Nagyon gyűlöltem magam emiatt, és ő még rátett egy lapáttal azzal, hogy szintén engem hibáztatott, amit nem is igazán rejtegetett előttem. Itt változott meg minden. Kitörölt az életéből, hosszabb ideig nem is hallottam felőle semmit, azt hittem itt a vége, és ennyi volt, ami nagyon fájt, mert nagyon elhittem azt, hogy sokat köszönhetek ennek az embernek. Később ismételten felkeresett, és akkor változott meg teljesen. 180 fokos fordulatott vett az egész személyisége, a viselkedése, minden. Még mindig csodálatos és értékes embernek tartottam, mert alapvetően nagyon tehetséges volt nagyon sok mindenben, okos volt, tetszett a világnézete, hogy ennyire kritikus mindennel szemben, hogy elér mindent, amit akart. Egy pillanat alatt a példaképemmé vált ez az ember. Később már csak azt vettem észre, hogy lehetetlen vele bárminemű érzelemről beszélgetni, ha csak megemlítettem neki, hogy szomorú vagyok - jött az orbitális lebaszás, hogy szánalmas vagyok, sosem lesz belőlem semmi, és egyéb ehhez hasonló szép dolgok. Folyamatosan ledegradált, undorítóan és lenézően viselkedett velem, mindeközben pedig tudta, hogy szeretem, mint embert, és tisztelem, és felnézek rá. Úgy gondolta, hogy bármit megtehet velem, akárhányszor veszekedhetünk, megpróbálhatunk elszakadni egymástól - nem számít hányszor történik ez meg, mindig visszajöhet hozzám, mert megbocsátok neki. Ez így is volt nagyon sokáig. Számtalan vitán, nagy veszekedésen, és undorító dolgokon voltunk már túl, miután elkezdtem érezni iránta valamit. ( Szerelmet talán. )  IGEN ennek ellenére is, IGEN talán PONT emiatt. Említettem a bejegyzés kezdetén, hogy nárcisztikus és borderline általában bevonzzák egymást, nagyon gyakran megtörténik, na itt is pontosan ez történt. Amint előjött ez az undorító ledegradáló, manipulatív énje, amiért folyamatosan leszólt, elkezdtem magam egy idő után különlegesnek érezni, hogy még ennek ellenére is keres engem, kiváltságnak éreztem azt, hogy egyáltalán szóba áll velem, kötődtem hozzá, és valami kegyetlen mód elbaszott - bonyolult kapcsolat volt a miénk. Istennek állította be magát, folyamatosan hencegett azokkal a dolgokkal, amiket elért az életben, folyamatosan tudatta velem, hogy éppen hány nőt kúrt meg egy hétvége alatt úgy, hogy teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy mit érzek iránta. Egy senkinek éreztem magam miatta nagyon sokáig, elvette minden önbizalmamat úgy, hogy volt pofája azt mondani, hogy minden szar amit hozzám vágott majd segíteni fog rajtam, és ő csak azért csinálja mindezt, mert szeret engem. lmao bich wadefakh. Szóval baszott sokat szenvedtem miatta, de a legutolsó alkalommal - egy éve talán - meguntam, és már egyszerűen nem volt rám hatással. Sem ő, sem az amit mondott, sem az amit csinált. Egy ideig egy nagyon instabil időszakomban imponált nekem ez az egész szarság, de amint elkezdtem helyrejönni ez megszűnt. Belevertem a fejemet a falba, észheztértem sikeresen, arconcsaptam magam utána még kétszer - háromszor, amiért ezt az egész faszságot eltűrtem ÉVEKIG, aztán lekoptattam a faszba miután realizáltam, hogy sosem fog megváltozni, MIATTAM FŐLEG NEM, és ez ennél csak rosszabb lesz. A legutolsó üzenet, amit kaptam tőle csak annyi volt, hogy egy szánalmas senki vagyok, aki nem jó semmire, és jobb is, ha megölöm magam, mert semmire sem fogom vinni. Ezen is már csak nevettem egyet, aztán további szép életet kívántam neki, és letiltottam a faszba, kitöröltem az életemből teljes mértékben. A legtoxikusabb ember volt, akit valaha ismertem. Mindig azt éreztem mellette, hogy meg kell felelnem neki ( ami persze lehetetlen volt ), folyamatosan úgy éreztem minden beszélgetésünk közben, hogy pengeélen táncolok, HELYESEN kell válaszolnom akármi is történik. Olyan volt ez az egész, mint egy kibaszott vicc, és még csak nem is voltunk párkapcsolatban. Csak a barátja voltam. Tehát nem igazán szeretném megtudni, hogy mi folyik úgy egyáltalán egy borderline - nárcisztikus kapcsolatban átlagosan. Ez is elég szörnyű volt, el sem tudom képzelni milyen horribilisan szar lehet egy ilyen dolog. Ezt a vonzódást egymás irányába azzal magyaráznám egyébként, hogy a nárcisztikus vágyik arra a folytonos worshipelésre, csodálatra, amit a borderlineok képesek tanusítani - mivel baszott erős érzelmeink vannak úgy átlagban -, a borderline pedig vágyik a nárcisztikus elfogadására, a nemlétező érzelmeire, azt akarja, hogy akarják - és pontosan ezért lesz ennyire toxikus egy ilyen kapcsolat. Mert ez sosem fog megtörténni. Egy nárcisztikusnak senki nem elég jó. Főleg nem annyira, hogy úgy kezelje, mint egyenrangú felet.

Szóval csak ennyi lett volna. Igazából nem haragszom rá, sosem tettem(heh), és csak a legjobbakat kívánom neki ezek után is, így a távolból. Szeretném ha teljes értékű életet tudna élni, bár ebben nem hiszek már. Néha még hiányzik a szép emlékeink miatt - amikor még képes volt emberi módon viselkedni, emberszámba venni -, és sajnos hazudnék, ha azt mondanám hogy nem örülnék neki, ha helyre lehetett volna / lehetne hozni ezt az egészet valaha is, de tisztelnem kell magam annyira, hogy elsétálok minden olyan embertől, eseménytől, történéstől, dologtól, ami nem épít, hanem lerombol. És azt ajánlom tegyétek ti is pontosan ezt.