Amikor éppen mélyponton vagyok, szeretek olyan filmekbe és sorozatokba menekülni, amik éppen passzolnak az aktuális hangulatomhoz. Azért csinálom ezt, mert már régen leszoktam arról, hogy másoknak meséljem el a problémáimat. Ők egyébként sem értik meg, meg már egyáltalán nem nyújt semmi pozitívat, ha az érzéseimről beszélek akárkinek, teljesen elhatárolódtam ettől a megoldástól, mert már nem várom el senkitől, hogy megértsen. Ilyenkor veszem elő a borderlineról, vagy akár bipoláris zavarról szóló dokumentumfilmeket, mozifilmeket, és bármit, ami ezzel kapcsolatos, mert sokkal jobban érzem magam, ha viszont látom azt, amin én is keresztül megyek. Megnyugtat. Szóval az elmúlt időkben elővettem pár filmet, és ebben a bejegyzésben arról lesz szó, hogy általában hogyan ábrázolják magát a borderlinet, mint jelenséget, mentális betegséget, állapotot, akármit.

#1. Blue Jasmine

Jasmine előkelő New York-i társasági hölgy. Az élete azonban összeomlik, a házassága is tönkremegy. Miután képtelen megbékélni a helyzettel, felveszi a kapcsolatot az elhidegült testvérével, a San Franciscóban élő Gingerrel. Hozzá költözik, amíg összeszedi magát. Jasmine megpróbálja leküzdeni az őt kísértő emlékeket, ám egyre mélyebbre süllyed a depresszióban. Bár az arisztokrata viselkedését megőrizi, érzelmileg teljesen labilissá válik. Mindenkinek elrontja az életét, legfőképp a saját magáét. ( Forrás: port.hu )

Tehát van egy nő, akit kiskorában örökbefogadtak. A borderlineoknál jellemző a szar családi háttér, rossz kapcsolat a szülőkkel, meg az ilyesmik. Tehát az örökbefogadás is egy mínusz lehetett a főszereplő életében, ezt ki is pipálhatjuk, megvan. Az  érzelmi labilitást szintén. A kapcsolatai is nullák. Rendben. De az, ahogy a vászonra vitték.. az valami röhejes. Egy nőről szól a film, aki fényűző életre vágyott egész életében, és bár megkapta, miután elvesztette teljesen szétesett, és ezt úgy próbálták meg a néző tudtára adni, hogy 30 percenként bedobott egy levél xanaxot. Végignéztem, mert olvastam a véleményeket, és nagyon sok embernek tetszett, de számomra szörnyű volt. Ha nagyon a film mögé akarunk látni, akkor talán mondhatnánk azt is, hogy a fényűző élettel szerette volna kompenzálni a személyiségzavarát, azzal akarta betömni magában azt a rohadt nagy feketelyukat, az ürességet, amit mindannyian gyakran érzünk mi borderlineok. Láttam, hogy valahol a nárcisztikus személyiségzavar címkéjét húzták rá, de nem hiszem, hogy ez a nő nárcisztikus lenne. Nem volt rossz ötlet az alapsztori, és mindenük adott volt ahhoz, hogy egy jó filmet hozzanak ki belőle, de rohadtul nem vette komolyan magát ez a film. Sokak szerint ez nem is baj, meg ez így tökéletes, de számomra szenvedés volt az egész. Én teljesen úgy éltem meg, mintha a borderline paródiáját alkották volna meg. Komolyan xanaxszal kell vászonra vinni a szenvedést? Mert oké, a gyógyszerfüggőség is elég gyakori nálunk, de nem csak ennyiből áll az egész. Gyűlölöm ezt a filmet. Hihetetlenül vontatott, és semmi köze a borderlinehoz. Amit szerettem volna ettől a filmtől, azt nem kaptam meg. Azt reméltem, hogy végre lesz egy film, ami tökéletesen visszaadja azt, hogy mennyire kínszenvedés a bpd, és egy komoly drámát látok majd, de ez valami rohadt vígjáték. Egyszer meglehet nézni, de ha valaki megakarja érteni magát a borderlinet, mint mentális betegséget, annak nem ajánlom. Semmiféle betekintést nem nyújt abba, hogy min megy keresztül egy személyiségzavartól szenvedő ember. Egyszer egyébként meglehet nézni, de akkor sem ajánlom, mert a végén én is csak meredtem a képernyőre, hogy mi a faszt láttam én most egyáltalán? :D Szóval nem, nekem ez a film maga volt a pokol, a falat kapartam, hogy legyen már vége. Nem vagyok filmkritikus, nem magát a filmet kritizáltam, szimplán azt, hogy így használták fel a borderlinet. Annyira reális, mint a mikulás húsvétkor gecc.

#2. Girl Interrupted

1967-ben járunk. A tizenhét éves Susanna semmiben sem különbözik a legtöbb amerikai tinilánytól; bizonytalan, összezavarodott, próbálja megérteni a változó világot. A pszichiáter beutalja a Claymoore kórházba, ahol Susanna egy csapat furcsa, fiatal nő között találja magát. Ők lesznek a legjobb barátai: az elragadó, ám beilleszkedési zavarokkal küzdő Lisa, az elkényeztetett Daisy, és a melegszívű Polly. Egy idő után azonban Susannának választania kell az intézetbeli és a kinti világ között. ( Forrás: port.hu )

Ez egyébként egy nagyon érdekes film, szerintem van  benne valamennyi realitás is, ha a pszichiátriáról van szó, meg egyébként a filmet magát élveztem. A főszereplő tényleg szenved, és egész jól vitték vászonra, az egyetlen problémám csak az volt, hogy kurvára nem ismertük a háttérsztoriját, és a nézőnek teljesen úgy jön le, hogy komolytalan az egész, mert még a film is úgy állítja be a borderlinet, mint valami félig létező, félig nemlétező dolgot. A nézőnek fogalma sincs, hogy ez az elkényeztetett fasz kiscsaj mitől szenved mégis, csak annyit lát belőle az ember, hogy hámoremegakarhalni. :D Valerie, a pszichiátrián dolgozó ápoló (?)  egyszer meg is mondta a főszereplőnek, hogy " te nem vagy őrült, csak egy unatkozó kis fasz, aki nem tudja mit kezdjen az életével, neked nem itt van a helyed. " És mivel a főszereplő tényleg egy ilyen ember, ezért hogy a picsába vehetné komolyan egy néző a valóéletben ezt a betegséget, ha csak ennyit látott a filmből? Nagyon arra enged asszociálni a film, hogy minden borderline egy unatkozó kis senki, aki csak nem tudja, hogy mit kezdjen magával, ezért úgy dönt, hogy megakar halni. Ezért egy hatalmas nagy mínusz pont jár a filmnek, viszont egyébként ettől eltekintve tényleg érdekes film, meg amúgy Angelina Jolie valami kibebaszottul jól nyomta a színészetet ebben a filmben. Már csak miatta megéri megnézni, de a sztori is egész jó. Viszont ha a borderlineról van szó, a filmnek ne higgyetek, nem azért vagyunk ilyenek, mert ezt mi választottuk, és csak unatkozunk, hanem mindannyiunknak megvan a saját tragikus sztorija, ami elvezette idáig. 

#3. Welcome to Me

A fiatal Alice borderline személyiségzavarban szenved, A napjait az otthonában tölti, legfőképp azzal, hogy az Oprah Winfrey-showt nézi a televízióban. Az élete egy pillanat alatt megváltozik, amikor 82 millió dollárt nyer a lottón. Így megnyílik előtte a lehetőség, hogy megvalósítsa álmát, egy saját tévéshow-t. A helyi tévéállomás szűkében van az anyagiaknak, így jobb híján rábólint a katasztrófálisnak tűnő ötletre, hogy egy csak Alice-ről szóló, vendégek nélküli heti talkshow-t indít Alice Klieg címmel. ( Forrás: port.hu )

A világmindenségre esküszöm, hogy életemben ilyen szar filmet még nem láttam. Ez a film MINDEN tekintetben hányingerkeltő, gyomorforgató, és undorító. Csodálkozunk, hogy nem veszik komolyan a mentális betegségeket, és úgy néznek ránk, mint valami retardált szarokra, ha kiderül rólunk, hogy mentális betegek vagyunk, mikor ilyen filmeket készítenek róluk? Nem akartam úgy belerakni a listába, hogy nem néztem végig, de megteszem, és nem érdekel, hogy mi a vége, felháborító, és undorító egy film. Önmagában is. Az alapsztori itt sem lenne rossz, egy teljesen értelmes és jó dolgot is kihozhattak volna belőle, de egy cringe szar lett. Alice a főszereplő őrültnek van beállítva, aki mindig lezúgatja magát a nagyközönség előtt. Iszonyatosan eltúlozza a film a mániás szakaszokat. Fájdalmas volt nézni, és körülbelül csak 40 percig bírtam ezt a szart. Ha valaki valaha megakar ölni, akkor ajánlom neki azt, hogy ültessen le egy akármilyen tv, laptop, telefon, bármi elé, és nézesse végig velem ezt a filmet. 10 perc után könyörögni fogok, hogy vágja el a torkomat. SEMMI de SEMMI köze nincs a borderlinehoz. A csaj szimplán egy cringe szarnak van beállítva, akin mindenki röhög. A három film közül ez volt a legundorítóbb. Annyit sem ér, hogy a trailert megnézd. Kerüljétek el ezt a filmet messziről. De kurvára.

Igazából van még pár film, ami feldolgozza ezt a személyiségzavart, de valahogy már nem bírtam tovább ezzel a bejegyzéssel várni, és később megírni, meg már el is vesztettem ezen negatív tapasztalatok után teljesen a reményt, hogy én valaha találok egy olyan filmet, ami reálisan visszaadja a bpdt. A legértelmesebb a 3 közül egyértelműen a Girl Interrupted volt, bár mint mondtam, nem igazán volt hiteles egy elkényeztetett főszereplővel a sztori. Bár a szenvedését tökéletesen vászonra vitték, és voltak részek, jelenetek, amivel tudtam azonosulni, ez már önmagában is csoda volt a 2 rohadt nagy csalódás után. Nyilván nem kerül a kedvenc filmjeim közé semmiképpen sem, és ajánlóba sem fogom tenni, de egyszer szerintem megéri megnézni, ha szeretnél valami kisebb betekintést. 

Valami hihetetlenül csalódott voltam egyébként, mikor rájöttem, hogy ha már valaki filmet készít a jelenségről, arra sem képes, hogy informálódjon egy érintettől, vagy ha még meg is teszik ezt, akkor sem tudnak egy reális képet lefesteni arról, hogy ez mennyire komoly dolog is, és mekkora szenvedés. Szerintem még mindig a mentális betegségek egyik legnagyobb szopása. Szerettem volna egy olyan filmet látni, amiben viszont látom "önmagam", de sajnos ez csak 20%-ban történt meg. Már komolyan azon is elgondolkoztam, hogy írok egy könyvet erről, vagy tudja a lekvárom, de valahogy ezt sürgősen orvosolni kellene. Szerintem ez a bejegyzés egyébként visszatérő lesz. Ha ismételten megnéztem 3 filmet, visszatérek, és így tovább, ameddig el nem fogynak a filmek, vagy ameddig nem találok legalább egyetlen normálisat.