CheesusÚris10! Egy éves az oldal. Hihetetlen, hogy végre van egy dolog, amit egész sok ideig képes voltam / vagyok csinálni. Még ha néha el is tűnök időnként, egész sokáig jutottam ebben az egészben. És valami baromi jól esik egyébként, hogy létezik valami a világon, amit nem adtam fel egyhamar. Ez egy nagyon apró dolog, mégis valami egészen büszke vagyok magamra.  ʕ⊙ᴥ⊙ʔ

NOSZTALGIAVONATINDUL (≖ᴗ≖✿)

Az embert elhagyják, az ember elhagy másokat. A világ legtermészetesebb dolga, mi mégis annyira kezeljük rosszul ezt, amennyire csak lehetséges. Amint kiderül, hogy a valaha volt hozzánk leginkább közelálló ember már nem szeretne tőlünk semmit  - bizonyos okok miatt - mi összetörünk, elveszítjük a bizalmunkat mások iránt, és elkezdjük utálni magunkat, miközben abszurd, és irreális következtetéseket vonunk le saját magunkkal kapcsolatban. Mint például " elhagyott, tehát szerethetetlen vagyok. " Az elengedés, a természetes szelekció az élet része. Meg kell tanulnod kezelni, ha elhagynak, és fel kell dolgoznod, különben egész hátralévő életedben egy érzelmi roncs leszel, egy szeretetkurva, aki mindig mások után sír - 0 önbizalommal, hiszen ez a viselkedésmód ezt vonja maga után. _{- egy megvilágosodott, valaha volt kapcsolatfüggő borderline szavai -}

Nyáron végül szerelmet vallottál nekem. Egy padon ültünk és kihalásztál egy bogarat a blúzomból, amitől tiszta libabőr lettem és aztán elkezded magyarázni, miért is olyan inspiráló Machiavelli, de megint egyszer belegabalyodtál egy hosszú mondatba és megbotlott a nyelved én pedig nevettem, mert olyan aranyos voltál és aztán … aztán azt mondtad, hogy szeretsz. Csak úgy a semmiből, minden bevezető nélkül. És megállt az idő. [ Ugye Te is emlékszel? Mert nekem még most, visszaemlékezés közben is megáll a szívem. A kezem remegni kezdett és összevissza fecsegtem, Te pedig megismételted - újra és újra. Ha választhatnék egy személyes mennyországot, ahol a hálálom után az egész örökkévalóságot kellene eltöltenem, ezt a délutánt választanám. Habozás nélkül. ]

A következő nyáron egy szál vörös rózsával a kezemben álltam a vonatállomáson és búcsúcsókot nyomtam egy elbűvölő fiú szájára - filmbe illő jelenet lehetett volna. De csak Te jártál a fejemben. Az, hogy soha nem vettél nekem virágot és nem voltál ilyen figyelmes és kedves és nem bókoltál ennyit és nem jöttél el velem a kávézóba, ahol cicákat lehet simogatni. És az, hogy mégis jobban szerettelek, mint ahogyan őt valaha is szeretni tudtam volna. [ Mire felszálltam a vágányra már tudtam, többé nem látom majd. Látod? Még a kisujjadat se kellett mozdítanod ahhoz, hogy megvédhesd a szívemet - senkinek se lehetett esélye az emléked ellen, amit láthatatlan köpenyként hordtam mindig és mindenhol. Szomorú, hogy én sok véres csata árán se tudtam megőrizni a Te szívedet. ]

Megint nyár van. Lustán bújt elő, sokat váratott magára és végülis sok zápor és zivatar kíséretében érkezett meg, de végre itt van. És ha a lelkem egy darabkája ott ragadt is a mi kis mennyországunkban, eltökéltem, hogy idén ledobom magamról a köpenyt. [ Már nem félek továbblépni. Nem sokára én is olyan boldog leszek majd, mint Te. És egy szép napon jót nevetünk majd a bogáron a blúzomban és a Machiavellis nyelvbotláson és azon, hogy akkor és ott nem mondtam ki én is: Nagyon szeretlek. ]

#szeretemaszavakat

,, Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. "

Amikor még kislány voltam mindig azt hittem, hogy én leszek az a tipikus menő, meg népszerű csaj az iskolában, és az élet összes létező területén sikeres leszek. Nem lesznek fiúk, akik összetörik majd a szívemet, vagy ha lesznek is fiúk az életemben, akkor én fogom összetörni a szívüket. És én leszek majd a végén mindig az, aki nyer. Nem pedig mások. 

> Kéremszépen szépreményeinket olvashatták. <

Sosem terveztem, sosem gondoltam, hogy ez leszek, aki ma vagyok. Vagy ami ma vagyok. Nem igazán találok rá kifejezést, bárhogy is keresem.. Bár ezzel szerintem minden hozzám hasonló ember így van. A gyermekkor az ember életében a legcsodálatosabb időszak. Legalább is.. annak kellene lennie. Vagy kellett volna. Nekem például kurva szarul alakult, így pedig később az életem is. Ha nem így alakult volna, akkor lehettem volna az az ember is akár, akit megálmodtam magamnak. De persze ez már késő bánat. Valahogy az idő múlásával lettem egyre inkább elbaszottabb, és egyre vészesebb. Ha létezik az a szint, amit ezen belül kilehet maxolni, szerintem én megtettem. De egy dolog vigasztal. Ennél szarabb már nem lehet, bármi is történik. Mindenre van megoldás. Ha a halál, akkor az.. Mondják sokan ugyebár. De magamat nem féltem tőle, inkább csak másokat.

Na mindegy, legyen elég ennyi a bevezetőből..